Világgazdaság Online

Az Orbán-kormány kinevezési gyakorlatával a Fidesz gyorsan kiépítette széles hadállásait az államigazgatás felső és regionális szintjein – az alsóbb szintek (lásd: formálódó járási rendszer) elfoglalása még hátravan. Október 3-án csaknem minden fontos önkormányzati pozíciót megszerzett a Fidesz-KDNP pártszövetség, aminek gyakorlatilag az a következménye, hogy szinte minden politikai döntés – lett légyen szó minisztériumok, regionális fejlesztési tanácsok, megyei, vagy városi közgyűlések szintjéről – a Fideszen, illetve az általa vezetett kormány által kinevezett embereken, vagy a lakosság által megválasztott politikusain fog múlni. Magyarország elmúlt húsz évében nem összpontosított ekkora hatalmat egyetlen egy párt sem.

Ahogy azonban már többször rámutattunk, a magyar politikatörténet elmúlt másfél évszázadában ez korántsem volt példa nélküli, sőt ez volt maga a normalitás. Véget ért volna tehát a rendszerváltozás kezdete óta eltelt időszak, amikor is egyik választásról a másikra radikálisan átalakult a pártrendszer, s a nagy kormánypártok drámai mandátumveszteségeket szenvedtek el (MDF: 1994, MSZP: 2010), s beáll hosszú időre Orbán Viktor kötcsei beszédben felvázolt centrális erőterének nagy pártjának, a Fidesznek a több cikluson keresztül át tartó stabil kormányzása? A mostani helyhatósági választások tovább erősítettek azokon a feltételeken, amelyek ponttá formálhatják a mondat végén meglévő kérdőjelet. Ezúttal a szavazók tehát nem kizárólag a helyi politikusokról döntöttek, még csak nem is pusztán a kormány munkájáról, hanem – még ha ennek nem is voltak feltétlenül tudatában – arról is, hogy további segítséget adjanak-e ahhoz a Fidesznek, hogy akár évtizedekre megvesse a lábát a hatalomban.

Nemzetközi kitekintés

A nyolc-tizenkét, vagy akár 16 évig tartó kormányzásra a nyugati politikai rendszerekben is találhatunk példákat (pl. Margaret Thatcher, Helmut Kohl, Tony Blair). Ám az ottani helyhatósági vagy tartományi választások gyakran szolgálnak figyelmeztető lakmuszpapírként a regnáló kormánypártok számára: a helyi választásokon elszenvedett vereségük tanulságait levonva ismét eredményesen szerepelhetnek az országos megmérettetésen (ez különösen a föderális Németországra igaz, ahol a tartományi választások nagy részét nem az országos választások évében tartják). A helyi választások során kialakult erőviszonyok sok esetben valóban a regnáló kormánypártokkal szembeni ellensúlyt képeznek a nyugati politikai rendszerekben, de az utóbbi két évtized tendenciái a politikai rendszer országos szintjén való fokozott megosztottságra is utalnak: a korábban nagy néppártoknak egyre keményebb kihívásokkal kell szembesülniük arrafelé, egyre több kisebb párt jelent meg a törvényhozásban.  Ha tehát a nyugati országok helyi döntéshozatali szintjét is hozzávesszük, akkor meglehetősen tagolt erőviszonyokra bukkanunk, ahol általában egyetlen egy pártnak sem szokott lenni a többi pártot jelentősen háttérbe szorító szerepe (ez alól Nagy-Britannia általában kivétel volt, de most ott is koalíciós kormány van).

A Fidesz roppant megerősödésével Magyarországon a nyugati politikai tendenciákkal igencsak ellentétes folyamatok indultak be, a politikai rendszer döntéshozatala mindinkább egyszínűbbé válik – mindez azonban inkább megfelel a sajátos magyar politikatörténeti hagyományoknak, mint a mostani nyugati tendenciáknak.

A választási eredmény mélyebb okai

Aki szigorúan a közelmúlt történéseire veti tekintetét, az a magyar pártrendszer viharos átalakulásait, képlékenységét figyelhette meg. Az 1998-as választások nyomán jött létre a 2010-es választásokig tartó éles dichotómia, amelyben az MSZP és Fidesz két nagy párként az egymás elleni küzdelmeivel határozta meg a magyar pártrendszert, és olyan érzése támadhatott, hogy egyik sem elég erős ahhoz, hogy tartósan elbírjon a másikkal. Ehhez képest ebben az évben óriási újdonságként hatott, hogy a Fidesz-KDNP közös listája egymaga képes volt az országgyűlési képviselői helyek kétharmadának a megszerzésére, és az MSZP tönkreverésére.

Ha azonban a magyar múlt mélységébe nézünk, azt látjuk, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz évet inkább kivételesnek kell minősítenünk, ugyanis amióta pártokról beszélhetünk Magyarországon, az volt egy jellemző, hogy egy párt hosszú éveken, de inkább évtizedeken keresztül képes volt domináns kormánypártként uralni a közéletet. A dualizmus idején a Szabadelvű Párt, a Horthy- korszak során pedig az Egységes Párt, később a Magyar Élet Pártja töltött be hasonló szerepet.

Az 1948-1990 közötti korszak merőben különbözik ettől, hiszen ebben az időszakban egyetlen állampárt (MDP, majd az MSZMP) vett részt az ország irányításában. A koszak jelentősége az, hogy megnyújtotta azt az időszakot, amikor egy nagy párt döntéseitől sok minden függött országos és helyi szinten. 1867-1990 között tehát a nyilvánosságra erőteljesen ható politizáló értelmiségiek számos nemzedéke szocializálódott olyan korszakokon át, amelyekben egy-egy párt kizárólagosan vagy dominánsan töltötte be a magyar politikai élet centrumát - ez persze már akkor merőben különbözött a nyugati politika folyamatosan megújuló és innovatív megoldásaitól, a magyar politikai kultúrába azonban mélyen beivódott.

E meglehetősen hosszú időszakot követően 1990 után sokan riadtan figyelték a pártok értelmetlennek tűnő huzakodását, és azt, hogy a korábbi évtizedekhez képest lassabban és nehezebben születnek a politikai döntések. Ebben hozott döntő – és meglehet, hosszabb távú –fordulatot a magyar politikában a 2010-es év.

Az önkormányzati választások üzenete és hatalompolitikai jelentősége

Lapozzon!