Mr. Gekko leülte a nyolc évét csalásért és bennfentes kereskedelemért, illetve vezekelt egyéb bűneiért, melyeket az 1987-es Tőzsdecápák című filmben elkövetett. Szabadulásakor átveszi a tárgyakat, amelyeket lecsukásakor elkoboztak tőle: a karórát, a selyem zsebkendőt, a gyűrűt, az arany pénzcsipeszt (bankjegyek nélkül) és a fél tégla méretű, őskövület mobiltelefont.
Ezután a Michael Douglas által játszott Gekko kilép a börtön kapuján: szabad menedzser! Jön egy szellő, és a déli nap süt a Hudson folyó fölött, s egy limuzin gurul elé, amelynek kinyílik az ajtaja és üvölt a hiphopzene: de a menedzser helyett egy rapper száll be, és míg a kocsi balra kigurul a képből, Gekko kap egy kis időt arra, hogy leülepedjenek benne a történtek, s hogy beleszagolhasson az új korszak levegőjébe.

Törvényes kapzsiság Ezzel a jelenettel indít a tavaly bemutatott Tőzsdecápák 2. Felmerül a kérdés: mi lett a 80-as, 90-es évek hőséből, aki „a mohóság jó” hitvallásával egy egész bankos, pénzügyes és egyéb menedzsergeneráció példaképe lett: egy börtöntöltelék, egy vénember, vagy valaki más, akit cserbenhagytak? Egy biztos, akár a gazdasági realitásban, akár annak megfilmesítésében több változott a mobiltelefonok méreténél: Gekko nagy meglepetésére „a kapzsiság törvényes lett”. A következő 130 percben íróként szerez hírnevet („Jó a mohóság?”), előadásokon a gonoszság megtestesítőjének („mother of all evil”) nevezi a spekulációt – és aztán ismételten ott kavar, ahol sok filmbeli menedzser létezik: az épphogy legális határán. Miért is változna bármi a negatív megítélésben addig, amíg a valóság folyamatosan megdöbbentő hírekkel szolgál: olyan csalókról, mint Bernie Madoff, vagy mint a HSH Nordbank mérlegbűvésze, Dirk Jens Nonnenmacher, a Sal. Oppenheim vállalkozója, Graf von Krockow, vagy akár Klaus Hubert Görg, egy zabolátlan vagyonkezelő, aki a Karstadt vegyeskereskedési konszern koncepciójának a kivitelezéséért 32 millió eurót kért, a díjszabályzatnak megfelelően.

A pénz ma És mégis észrevehető egy lényeges különbség manapság a menedzserek bemutatásának művészetében. A gazdagság már csak a kulisszákat bútorozza, vetítővászonként szolgál a nagyobb kérdéseknek: tulajdonképpen mit vehetek ezért a rengeteg pénzért? Mammon helyett erkölcsről és az üzletemberek társadalmi felelősségéről szól a fáma – és hogy az utóbbinak állítólag mennyire nem felelnek meg. Hogy Gekkónak mire kell az a sok pénz, amiért küzd, nincs jelentősége, és a nézőt sem érdekli. Ami biztos: minél nehezebb megszereznie a milliárdokat, annál egyértelműbb, hogy szüksége van rájuk. A mozi világában a pénz öncélúvá, fétissé vált. Korábban bankjegyek rendszerezve és egymásra pakolva hol bőröndökben tűntek fel, hol egy kupacban a játékasztalon, avagy összetekerve nadrágzsebben. Keresztülrepültek utcákon vagy lezáporoztak erkélyekről, hamisították, elpasszolták, ellopták, mosták, elégették, elajándékozták őket, vagy egy vaskos pénztárcában csapták az asztalra – legalább egy pillanatra mutatni kellett, hogy emlékeztessék a nézőket, miről is van szó. Manapság a pénz jelenléte csak nagyjából érzékelhető: márka céljából és a fogyasztási vágy kielégítésének eszközeként, mint Az ördög Pradát viselben (2006) Meryl Streeppel vagy a nagyvárosi nemi huzavona részeként a Szex és New Yorkban, amelyet az epd Film humorosan az „emancipált pénzügyi központ szexuális gazdasága” részének tart. A pénz maga a szó szoros értelmében elvesztette fizikai mivoltát.

Tanulságok A közösségi háló című film – amely a Facebook történetét meséli el, és amely a gazdasági világ ajánlott mozijai közé tartozik – úgyszintén nem foglalkozik sem értékekkel, melyeket a cégalapító Mark Zuckerberg megalkot, sem a kitűzött célokkal. A hangsúly a gátlástalanságon van, mellyel mindezt elérte. A kérdés, hogy a pénz romlottá tesz-e, tömérdek teszt és kutatás után Hollywood számára egyértelműen megválaszolható: „hát persze”. Régebben nem voltak ennyire biztosak ebben. Az 1941-es Millió dolláros bébiben (Million Dollar Baby) például egy eladónő kap egy névtelen csekket egymillió dollárról. A hölgy tonnaszámra vesz ajándékokat a barátainak, várakozás helyett maga kéri meg kedvese kezét (Ronald Reagan) – és kosarat kap. Hiszen barátja nem egy gazdag lányra vágyik. Tanulság: a pénz önmagában nem tesz boldoggá. A nézők imádták a filmet. Az 1954-es Egymillió fontos bankjegyben két furcsa milliomos átad a pénztelen Henry Adamsnek (Gregory Peck) egy hónapra egy egymillió fontos bankjegyet, amelyet természetesen sehol sem tud beváltani. De erre nincs is szüksége: elég, ha felmutatja, hogy az őt körülvevők félelmetes mértékben kivirágozzanak, alattomossággal és hízelgéssel halmozzák el. Még abban az évben Pola (Marilyn Monroe) és Schatze (Lauren Bacall) New Yorkba költözött a Hogyan fogjunk milliomost?-ban, hogy ott férjet keressen magának, akinek csak jóképűnek és gazdagnak kell lennie. Végül Schatze egy benzinkutashoz megy feleségül, akiről a végén szerencsére kiderül, hogy valójában egy kedves olajmágnás. A szigorú, de jóságos vezérigazgatóhoz hasonló vállalkozót már nem találni sehol. A művelt főnök, ahogy Paul Dahlke játszotta Geheimrat Schlütert, a „világhírű Schlüter-gyár” tulajdonosát az 1955-ös gazdasági csoda idején a Drei Männer im Schnee (Három férfi a hóban) című filmben, tekintélyes, de igazságos volt.

Visszhang A bizalomról és a gondtalanságról borúlátásra és beletörődésre váltott a dramaturgia a 80-as években. Ez a piacok globalizálódásával kezdődött, s az ezredfordulón az új gazdaság összeomlásával teljesedett ki, miután polgári szerencsejátékosok milliárdokat játszottak el a tőzsdén, és a neoliberálisok vágyálma egy örökké virágzó információs és digitális gazdaságról, illetve vállalatokról, melyek a piacon automatikusan megfelelően cselekszenek, véget ért. A filmtörténelemben a félig ép menedzservilág végét az Amerikai pszicho (2000) jelzi, amely ugyanazon címet viseli, mint a botrányregény (írta: Bret Easton Ellis), amelyből készült: Patrick Bateman, a New York-i befektetési bankár napközben milliókat keres, éjjel prostituáltakat és hajléktalanokat öl és kínoz. „Kedvem lenne leszúrni téged, és eljátszadozni a véreddel.” Egy baljós figura ámokfutásáról szól a történet. A színházban, amelynek eszközei általában szerényebbek, s amelynek igazgatói annál büszkébben mennek és magától értetődő módon fogadnak el anyagi támogatást, a darab átértelmezése vidámabb és szélesebb visszhangra talált. Ez sem tartott sokáig. Például Németországban a színházak nekiálltak, s adómilliókból és jórészt gazdasági adományokból menedzser ellenségképeket gyártottak, s főnököket kínos helyzetekbe hoztak.

Kritika 2008 őszén, amikor a Lehman Brothers épp öszszeomlott, a roncsokból még szállt fel a füst, mikor a hamburgi Német Színház egy agitációs-propaganda darabot játszott Marat, mi lett a forradalmunkkal? címen, ahogy az korábban a DKP-pártnapokon látható volt laikus csoportok előadásában. Az epilógusban két tucat hamburgi milliárdos és milliomos nevét olvasták fel. Lassan, hogy le lehessen írni. Eközben azt üvöltözték: „Veszélyben az országunk!” És: „Szüntessük meg a pénzt!” Most a színpadi torzítások és túlzások se nem újak, se nem nemkívánatosak, és nem is szorítkoznak csupán a menedzserek köreire – de míg az orvosok, rendőrök, tanárok vagy taxisok szerepében még megvan a bepillantás vagy a felismerés érzése, a valóság illúziója, melyről sose lehet tudni, hogy mikor érkezik el és meddig is tart, a vállalati tanácsadók a színpadon önmaguk karikatúrájának tűnnek. Egykor a rendszerkritikához elég volt egy Hamletet aktatáskával, egy Faustot nyakkendővel vagy egy Minna von Barnhelmet jegyzettömbbel kiegészíteni, ám mostanában már nem fogják vissza magukat a rendezők annak a ténynek köszönhetően, hogy egy felmérés szerint csak a prostituáltaknak és az elítélteknek van rosszabb hírük, mint a pénzmenedzsereknek. E negatív kép nem kis részét a menedzserek maguknak köszönhetik: akik bónuszt és jutalmat kérnek sokszor sikertelenség esetén is, és akik menedzserzsargonban s nagyképűen nyilatkoztatnak ki dolgokat. A Tőzsdecápák 2 azonban nem nyerte el a filmkritikusok tetszését. Elkedvetlenítette őket, hogy a rendező, Oliver Stone nem ítélte el elég szigorúan a nemzetközi pénzügyek akrobatáit. Panaszkodtak, hogy a film finomított a valóságos képen. Hiszen Gordon Gekko olyan bölcsességgel rukkolt elő, amely egyáltalán nem illett ehhez a sztereotípiához: „Ha van valami, amit a börtönben tanultam, az az, hogy a legnagyobb érték az életben nem a pénz, hanem az idő.”
Klaus Boldt
(manager magazin, Németország, 2011. február)