Egy-két hete arról kérdeztem borász barátomat, hogyan érinti őt a gazdasági válság. Válaszként sorolni kezdte, hogy mely termelők mentek és mennek csődbe körülötte. Amikor viszont a saját helyzetéről beszélt, megnyugvással mondta: ő nem fújta a lufit. Birtoka építésénél eddig is két dolog vezérelte, s ezek után is ez fogja: kompromisszumok nélküli magas minőség és emberléptékű, megfontolt növekedés.

Stratégiai tanácsadóként az elmúlt hónapokban több tucat nagyvállalati felső vezetővel nyílt alkalmam a gazdasági válságról és annak a cégre gyakorolt hatásáról beszélni. Rajtuk is látom: átérzik a válság jelentőségét, de aki jól végzi a dolgát, az nem aggódik. Akik az elmúlt hat-nyolc évben is folyamatosan odafigyeltek a vállalati folyamatok hatékonyságára, a beszerzési költségek kordában tartására, a termék-, illetve a szolgáltatási színvonal megőrzésére, s mindezek mellett nem hajszoltak a képességeiket meghaladó növekedési ütemet, azok most kívülről szemlélik piaci versenytársaik vesszőfutását. Közben pedig azt teszik, amit eddig: nekik nem jelent újdonságot, hogy cégük működésének egy-egy részletét a hatékonyságjavítás céljából átvizsgálják. Ahogy egyikük megfogalmazta: „Szeretem a válságokat. Összeszámoltam: ez már a hatodik, amelyet átélek. Eddig mindig jól jöttem ki belőlük.” Egy kis gondolkodás után persze hozzátette: „Bár ez a mostani egy kicsit tényleg durva...”

Cégünk az idén lesz ötéves. Ez idő alatt partner kollégáimmal sok-sok időt töltöttünk azzal, hogy meghatározzuk az ideális fejlődési pályáját. Nincs azonban nehezebb feladat, mint stratégiát alkotni egy stratégiaalkotó számára. Egy párbajtőröző is tíz másodperc alatt szitává lyukasztaná azt, aki még életében nem járt vívóteremben. A fontos verseny döntőjében azonban hosszú csörtére számíthat, és előfordul, hogy a 15 perc alatt egyetlen találat sem esik. Így vívtunk mi is egymással, hol a gyors, hol pedig a megfontoltabb iparági és földrajzi terjeszkedés mellett érvelve. A válságnak kellett elérnie hozzánk, hogy érezhessük: a megfelelő utat választottuk.

Harmadik éve két belső projekt munkáival töltjük immár a legtöbb időt: tanácsadói képzési és tudásmenedzsment-rendszert építünk. Kollégáim tanulási vágya csillapíthatatlan, úgy érzem, nincs az a nehéz gazdasági környezet, amelyben így együtt ne lennénk sikeresek. Amíg azt látom, hogy minden elemzőnk, tanácsadónk, projektvezetőnk ugyanolyan lelkesedéssel dolgozik, mint féléves kislányom, amikor a csörgőt tervezi megszerezni, addig aggodalomra semmi ok. Én pedig legalább annyira vagyok most már pedagógus, mint tanácsadó. (Vagy ahogyan a tengerentúlon a „consultant” kifejezés elcsépeltté válása miatt manapság egyre gyakrabban hívják: „independent expert”.)

Ami pedig a válságot várhatóan sikeresen átvészelő beszélgetőpartnereimet illeti, érdekes következtetésre jutottam: a sokat megélt, tapasztalt, közgazdász végzettségű vezérigazgató és az 1636-os tulipánmániáról még tankönyvben sem olvasott, a dotkomlufi kipukkanását is csak színes hírként megélő borász barátom ösztönösen ugyanazt a stratégiát követi: figyelik környezetüket és versenytársaikat, de a fontos döntések meghozatalakor mindig a belső értékrendjüknek megfelelően cselekszenek. Tőlük is lehet tanulni.

A CEMI ügyvezető igazgatója