Ellentmondásos cikkek az atomenergiáról, környezetbarátnak kikiáltott hibrid autókról – 3000cc3 motorral? (könyörgöm...) –, megváltóként visszatérő neonizzókról – amelyeket gyermekkorunkban a szemromlás első számú okaként azonosítottak –, energiatakarékos műszaki cikkekről, mosógépről, amely alig használ vizet és energiát – és amely a párom szerint duplaannyi mosóporral is csak másodszorra mossa ki rendesen a ruhát.

Szelektíven gyűjtött hulladékok, amelyeket simán egy közös lerakóba öntenek. Közben a világban ontják a kémények a füstöt, de nem szólunk, mert ők működtetik még valahogy a világgazdaságot.

Ugyan már, kamu ez az egész! És egyébként is mit védjünk? Ha olyan nagy gáz lenne, már rég léptek volna az okosok.

Persze én is passzív házat építettem és napkollektort használok, de csak azért, mert megéri. Biciklivel járok munkába, de csak azért, mert ennyi mozgás kell. Állítólag energiatakarékosak a kütyüjeim, de nem ez volt a döntő érv a vásárlásuknál, sőt, valójában nem is ezt néztem.

Ám néha, ha elutazom és körbenézek, látom magam körül a hegyeket, a patakokat, s lelkendezem, ha látok egy szarvast átszaladni az úton. A tavaszi napfény úgy tölt meg energiával, mint egy üres flaskát a „jóféle” whisky. Megszeppenve bámulom a végtelen, nyugtató tengert, s amikor egy szikláról vagy egy vitorlásról beugorva lemerülök a víz alá, szinte érzem az élet lüktetését.

Persze, hogy gyönyörű! Mégis képesek vagyunk mindezt oly cinikus természetességgel fogadni! Ez a miénk – gondoljuk gőgösen, ugyanakkor gyermeki őszinteséggel csodálkozunk rá ezekre a csodákra.

Függünk az energiától, s nem tudjuk (senki!), hogy meddig elég és mekkora kárt okozunk a használatával. De azt igen, hogy a földön olyan sok a víz és a levegő, én csak egy vagyok, semmin sem tudok változtatni, és már úgysem élem meg… Kölcsönkaptuk a gyermekeinktől – égeti sokszor a gondolataimat az azóta már frázissá vált mondat. De ha elidőzöm az értelmén, döbbenetessé válik a ráébredés: valójában mit hagyunk nekik? Belenézek a lányom szemébe – és szégyellem magam.

Nem baj, majd a tudomány, a technika segít! Van másik bolygó, ha ezt „lelakjuk”. Izgalmas elképzelni az életet a Holdon, a Marson, de egy biztos: ha az ott élők sok év múlva visszajönnének ide, valami olyan érzés kerítené őket hatalmukba, mint amikor a városi betonrengetegből felmegyünk Lillafüredre pár napra.

Mégis inkább pusztítjuk magunkat és a környezetünket, s persze más a hibás.

Robert Merle Maleviljében egy atomháború túlélőinek egy csoportja Dél-Franciaországban új életet kezd, de más csoportok támadják őket. És mi az, amit az újraéledő ipari termelés először legyárt? Egy 36-os kaliberű golyó! És így máris bizakodva néznek a jövőbe (és az olvasó is megnyugszik). Ez önpusztítás, valószínűleg kódolva van bennünk.

De egy pillanatra képzeljük el: mi van, ha tényleg egyedül vagyunk, és az otthonunk maga a világegyetem csodája? Nincs hova költöznünk, nincs olyan hely, amely akár csak hasonló lenne. A gyermekeinknek itt kell maradniuk.
Ezzel nem merünk igazán szembenézni! Nem bírjuk el ezt a felelősséget.

Hogy vajon ez csak fellángolás nálam? Nem tudom. Valószínűleg holnap újra ráülök a motorra, tesztelem a sportautókat, és nem mondhatnám, hogy spórolok az energiával. Mert önző vagyok.
De minden reggel, amikor ránézek a lányomra, úgy érzem, kicsit változom, megteszem az első lépéseket. És mire a cikk megjelenik, ő erősítést is kap, ketten lesznek! Így biztosan sokkal erősebbek lesznek, mint az önzőségem.

Az Erste Leasing cégcsoport elnök-vezérigazgatója