Világgazdaság Online

Már ebből látható, hogy az elv fenntarthatatlan. Ma családonként nem öt-tíz gyermek születik, hanem alig több mint egy. A gyerek ma már nem áll munkába az elemi iskola után, hanem sokáig tanul, mielőtt önálló keresetre tesz szert, de akkor is egyre sikeresebben siklik ki a hagyományos munkaviszony jármából – vagyis járulékfizetőként nem vagy csak későn jelenik meg.

S miután többnyire olyan közegben szocializálódik, ahol a közteherviselésben való méltányos részvétel az élhetetlenség stigmáját égeti a büszke polgárra, ellenérdekeltté válik az állami újraelosztás alapjainak feltöltésében. A folyamat eredőjeként egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot.
Egyidejűleg viszont majdnem minden nyugdíjba vonuló egy-két évvel a törvényi korhatár elérése előtt megszerzi valamilyen jogcímen a nyugdíjjogosultságot. A rendszert ez még nem döntené romba, az elmúlt évtizedekben azonban meglódult az időskorban várható élettartam növekedése, különösen a hölgyek esetén, így a nyugdíjrendszernek nem a bismarcki időkben számított néhány évre, hanem néhány évtizedre kell járadékot biztosítania. E folyamatok eredőjeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot (azaz nyugdíjat) kapni.
Miután mind kevesebbet kell mind többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció. Ez az első pillér jövője. Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem lesz finanszírozhatatlan – de a következő néhány nyugdíjas-generáció életében folyamatosan csökken majd az általa biztosított nyugdíjak értéke.
A Ratkó-korszak gyermekeinek néhány év múlva kezdődő tömeges nyugdíjba masírozását követően a rendszer már középtávon is csak nagyon szerény megélhetésre elég nyugdíjat lesz képes kipréselni magából. Nem látszik segíteni ezen a svéd áldás (vagy átok), azaz a virtuális egyéni nyugdíjszámlák vagy éppen a német logikájú nyugdíjpontok bevezetése sem. Attól nem lesz több pénz a rendszerben, hogy virtuálisan nyomon követhetem az általam fizetett összegek útját; nem a röntgenfelvétel gyógyítja a TBC-t. A svéd példa kapcsán nem árt emlékeztetnünk arra, hogy ott nem virtuális pénzekkel és hozamokkal, hanem eleve ötvenmilliárd dollárnyi tartalékkal indult az egyéni nyugdíjszámlás rendszer.
A politika persze nyilván nem akarja majd, hogy kitörjön a nagymamák forradalma, ezért borítékolhatóan behódol a rohamtempóban nyomorodó átlagnyugdíjasok tömegeinek (a szavazat érvényessége nem korfüggő), s kiegészíteni kényszerül a nyugdíjakat valami alamizsnával – vagy az általános adóbevételek, azaz az összes többi állami feladat fedezetének terhére, vagy egyszerűen kölcsönből, ez gyakorlatilag a következő generációk jövőjének további elzálogosításával egyenlő.
E ponton talán érdemes tisztáznunk a veszély tényleges nagyságát. Tudjuk, hogy jelenleg közel kétmillió ember csak a minimálisan kötelező járulékokat fizeti, ennek alapján csak a létminimumon való tengődést alig lehetővé tevő havi harmincezer forint körül várható minimális nyugdíjra szerezhet jogosultságot. Rajtuk kívül csak a Ratkó-korosztályokból további legalább félmillió ember várhatóan semmiféle jogosultságot nem lesz képes összegyűjteni (köztük romák sokasága, alacsony iskolai végzettségűek, a feketegazdaságban rejtőzködők). Ebből az következik, hogy a magyar társadalom hatalmas nyugdíjastömegei ténylegesen a nyomorküszöb alá süllyedhetnek – akár önhibájukból, akár azon kívül.

Ez a disztópia nem is rugaszkodik el annyira a mai valóságtól. Az állam évente úgy 350 milliárd forintnyi bagatell összeggel kénytelen támogatni az első nyugdíjpillért (ebből úgy 200 milliárd nem a magán-nyugdíjpénztári tagság miatt kieső járulékbevételek törvényes pótlása, hanem telivér hiányfinanszírozás). A nyugdíjrendszer főpillére már ma is omlik, csak a nagy porhintésben nem látszik tisztán a vész.
A nyugdíjválságra persze nincs végleges magyar megoldás, mert globális problémáról van szó.

Egyrészt itt a globális verseny könyörtelen kényszere. A minimálisnál tartósan nagyobb nyugdíjak kifizetésének a képessége megköveteli, hogy az állam magas járulékot rójon ki azon kevesek – az 1,8 millió versenyszférában gürcölő rabszolga és a közel 800 ezer közszolga – minimálbérnél nagyobb jövedelmére, akik nem tudnak vagy nem akarnak kibújni e kötelezettség alól. A magas járulék megdrágítja a járulékfizető munkaerőt, emiatt viszont gyöngül a globális versenyképességünk, ezt természetesen nem engedhetjük meg magunknak, így egy idő után valamelyik kormányzat úgyis rákényszerül a járulékok csökkentésére – akkor meg előidézzük a gerontorevolúció rémét. Látszólag ránk csapódott a 22-es csapdája.

Másrészt viszont a válság globális jellege – számunkra elsősorban az európai vetülete – rejti a megoldást is. Az unió 27 tagállama hamarosan rákényszerülhet annak belátására, hogy csak együtt van esélyük a felosztó-kirovó elv megmentésére – mindössze elegendő aktív korú munkaerőt kell szerezni és járulékoltatható munkával ellátni. Nota bene, a törökökre már csak emiatt is szükségünk lenne, ott igazán sok a tetterős fiatal.

Addig is találhatunk azonban megoldást.

Ha a nyugdíjak nagy újraelosztó rendszerét nem lehet a béreket terhelő speciális adókból (a járulékokból) finanszírozni, akkor vizsgáljuk meg annak a lehetőségét, miként tehető ez meg a fogyasztást terhelő adókból. A fogyasztást nem lehet olyan egyszerűen elrejteni, mint a jövedelmet. Ráadásul a gazdagabb többet fogyaszt (így arányosabban viseli a köz terheit). A nyugdíjas-társadalmat sem tekintheti senki eltartott koloncnak többé, hiszen fogyasztása révén is hozzájárulna saját fenntartásához.

A fogyasztásiadó-alapú rendszer persze csak minimális állami alapnyugdíjat és időskori egészségügyi alapellátást biztosíthatna, hiszen egy ilyen adó csak alacsony kulcsú lehet (egyfajta idősérdekű fogyasztási adóhártyával vonna be minden terméket és szolgáltatást). Az alapellátások mellé ezért az államnak kötelessége megteremtenie a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét: mintha nemcsak a gépjárműre, hanem időskori önmagunkra is kötelező felelősségbiztosítást kellene kötnünk – Európa-szerte.

E megoldás alapján nem az államtól várjuk a mennyei mannát. A mai nyugdíjrendszert a legmélyebben aláaknázó veszedelem ugyanis éppen az, hogy a magyar történeti kényszerek nyomán hajlamosak vagyunk mindent az államtól várni, miközben össznépi játékot űzünk abból, hogyan kooperáljunk az állam ellen. Ebből az ördögi körből törhetünk ki a fogyasztásiadó-alapra helyezett minimális ellátások és a kötelezővé tett idősérdekű felelősségbiztosítások új európai rendszerével. Amíg ide nem érnek az ifjú törökök – vagy amíg végre komolyan nem vesszük az öngondoskodás napról napra könyörtelenebb kényszerét.

A szerző a Brokernet Investment Holding Zrt. vezérigazgató-helyettese