A hormonális fogamzásgátlás fél évszázados története a gyógyszerek folyamatos kutatásának és fejlesztésének folyamata, amelynek eredményeképpen a hormonális fogamzásgátlók minden bizonnyal a legalaposabban vizsgált gyógyszercsoportot alkotják.
Az eltelt évtizedek alatt a fogamzásgátló gyógyszerek jelentős fejlődésen mentek keresztül, és a modern készítmények már alig hasonlítanak a kezdeti időszak gyógyszereihez.
Alapvető hasonlóság, hogy a jelenlegi tabletták is ösztrogén és gesztogén összetevők kombinációjából állnak, kivéve a csak gesztogéntartalmú készítményeket. A másik hasonlóság, hogy a hatásmechanizmus nem változott, a hypophysis gonadotropintermelése monotonná válik, elmaradnak a ciklikus változások, elsősorban az LH-csúcs, a petefészkekben nem következik be a tüszők érése, a méhnyálkahártya a ciklusos fejlődés helyett a korai proliferációs szakasz képét mutatja, a méhnyaknyák végig szívós, a hímivarsejtek számára alig átjárható marad.
Az eltelt fél évszázad alatt a fogamzásgátló tabletták összetételét mennyiségi és minőségi változások módosították, aminek következtében jelentősen csökkent a szövődmények és mellékhatások gyakorisága. A legsúlyosabbak a vénás és artériás rendszert érintő thromboembóliás események, amelyek manapság nagyon ritkán fordulnak elő.
Az anamnézisben szerepelő thrombosis vagy örökletes thrombosishajlam, súlyos hypertonia, bizonyos endocrin betegségek (cukorbetegség, hyperlipidaemia), májbetegség, malignomák, a migrén súlyos formái jelenleg is a hormonális fogamzásgátlás ellenjavallatát képezik.
Az Enovid tüszőhormon-komponense 150 mg mestranol volt, és 10 mg noretiszteront tartalmazott gesztagénként. Az 1960-as évek közepén már észlelték a mélyvénás thrombosis és thromboembóliás megbetegedések gyakoribb előfordulását a tablettát szedő nők körében, ezért az első éveket követően a tüszőhormon-összetevő kizárólag etinil-ösztradiol lett, amelynek tablettánkénti mennyiségét folyamatosan csökkentették.
Az 1960-as évek végén már elérhetők voltak az 50 µg-ot tartalmazó készítmények, majd ezt tovább csökkentették 30, illetve 20 µg-ra. Az etinil-ösztradiol adagjának csökkentése lehetővé tette az érrendszeri szövődmények jelentős csökkenését.
A gesztagének fejlesztése során a dózis csökkentése mellett jelentős szerepe volt a készítmények minőségi fejlesztésének is. A kutatás a szelektív gesztagének kifejlesztésére irányult, amelyeknek progeszteronhatásai erősebbek, kis adagban is jól érvényesülnek, s mentesek az androgénhatásoktól. A kezdetben használt fogamzásgátlók gesztogénkomponenseiről kiderült, hogy kedvezőtlen lipidprofilt eredményeznek, ugyanakkor hatásuk nem specifikus, így androgén-, mineralokortikoid- és glikokortikoid-hatással is rendelkeznek. Az androgénhatás következménye az acne és a hirsutismus, a mineralokortikoid- és glikokortikoidhatás következménye a só- és vízretentio, a puffadás. A fejlesztés során így jutottak el az első generációs noretiszterontól a második generációs levonorgestrelhez és a harmadik generációs desogestrelhez, norgestimathoz és gestodenhez, valamint a negyedik generációs dienogesthez és drospirenonhoz. A 19-nortesztoszteron-származékok két csoportba sorolhatók: az estrancsoportba tartoznak a norethisteron és származékai, a gonáncsoportba sorolhatók a levonorgestrel és származékai, valamint a harmadik generációs desogestrel, norgestimat és gestoden. A harmadik generációs készítmények progeszteronhatás szempontjából már szelektívek. A 19-nortesztoszteron-származékok közül a hibrid progesztinnek nevezett dienogest, illetve a 19-norprogeszteron-származékok szelektíven csak progeszteronreceptorokhoz kötődnek, ezért szignifikáns antiandrogén-hatással rendelkeznek, de az ezeket tartalmazó fogamzásgátlók még nem elérhetők hazánkban. Ezek a legújabb generációs gesztagének jól kombinálhatók az etinil-ösztradiol kis adagjaival, és mentesek az első generációs gesztagének gyakori mellékhatásaitól (testsúlynövekedés, acne, fejfájás, hányinger).
A fogamzóképes korban lévő, kombinált hormonális fogamzásgátlókat szedő nők között az artériás események (stroke és myocardialis infarctus), illetve a vénás thromboembolia (VTE) okozta halálozás kockázata alapvetően csekély (1-2/100 000), a kockázatot azonban növeli az életkor, a migrén, a dohányzás, az elhízás, a cukorbetegség és a magas vérnyomás. A vénás thromboembolia kockázatát növelő leggyakoribb genetikai eltérés az V. faktor mutációja, a Leiden-mutáció, amely a kaukázusi populációban kb. 5-7 százalékban van jelen.
Folytatás a VII. oldalon