Az egészségünk nem eszköz és nem jog, hanem feltétele a teljes életnek. Megőrzése nem választható lehetőség, hanem alapja a közösség számára is hasznos létünknek – kezdte az előadását Pálinkás József , a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke. Utalt arra, hogy amíg ma az életvitelükkel sokan elherdálják az egészségüket, addig az emberiség történetének kezdeti szakaszában az élet és az egészség érték volt. Olyan, amit az ember nemcsak önmaga, hanem az egész közösség érdekében óvott, hogy ne váljon teherré a többiek számára. Nem lehetett önként lemondani róla.
Ma a természettől egyre távolabb kerülünk, de egyre jobban vágyakozunk annak gyógyító lehetőségei után. Egyre többet beszélünk róla, de vajon értjük-e a tágabb összefüggéseit? Az elnök úgy látja: technikai értelemben sokkal többet tud az ember ez egészségről, s a gyógyítás által biztosított biztonság miatt sokkal primitívebb módon viszonyulunk az egészség értékéhez.

Mára az egészség és a gyógyítás etikai egyensúlya megbomlott – véli Pálinkás József. Az egészség túlzottan magánüggyé, a gyógyítás pedig túlzottan közösségi feladattá vált. Az ember tulajdon teste birtokosává, de rossz gazdájává lett, elveszítette elemi ismereteit, arányérzékét. A gyógyítás a saját érdekek, tervek és vágyak kielégítését szolgálja, de nem a közösség, hanem az egyén érdekében. Holott egészségünk nem csupán ajándék, hanem lehetőség, nem pusztán állapot, hanem feladat is.
A XIX. és a XX. század fizikai, kémiai, biológiai fejlődése, az orvostudomány adta lehetőségek átalakították az egészséghez való viszonyunkat. Végbement egy paradigmaváltás. A gyógyítás hatékonysága soha nem látott mértékben megnőtt, a közgondolkodásban kialakult a gyógyítás mindenhatóságának illúziója, olykor agresszív követelése. Az egészség megőrzésének felelőssége ugyanakkor háttérbe szorult, s a gyógyítás felelőssége indokolatlan és vállalhatatlan mértékben áthárult a közösségre, az államra. Ezzel együtt a gyógyításra ráépült számos gigantikus iparág, amelyek gyakran csak a profitszerzés szempontjait veszik figyelembe.
Ezzel együtt a gyógyítást igénybe vevők száma óriási mértékben megnőtt, s mérhetetlen módon lecsökkent a „gyógyító biztosítókba” vetett bizalom. Így kialakultak az egyéni megoldási stratégiák, amelyek gyakran nem a gyógyítás szakmai logikáját, hanem az igénybevétel egyéni hatékonyságát követik. A gyógyítás költségei szinte határtalanok, különösen, ha a közösség állja azokat. Ám lassan elérjük a gyógyíthatóság fizikai korlátait, mert sem elegendő gyógyító, sem elegendő pénz nincs rá. Ennek egyik oka, hogy a munkaképes korú lakosságból Magyarországon majdnem másfél millió ember minimálbér után adózik és fizet járulékot. Tetézi a gondot, hogy felborult a demográfiai egyensúly, az európai nemzetek ma már biológiai értelemben is képtelenek a populáció fenntartására.
Pálinkás József szerint ma a gyógyítás technikai lehetőségei és a gazdasági források között szakadék tátong. Kinek lesz a feladata dönteni arról, hogy ki az, akit ellátnak a gyógyító intézményekben, és ki az, akit nem? – tette föl a kérdést. Ez bármennyire élesen is hangzik, a kényszerét már tapasztaljuk. Nem az a lépés etikus, amely megóv a nehéz döntésektől, hanem az, amelyikért a felelősség vállalható, amelyben az egyén és a közösség értékei egyaránt érvénysülnek.
Véleménye szerint a finanszírozásnak egy olyan átlátható, kiszámítható, a korlátokat megjelenítő, etikus, az egyén részvételén és kooperációján alapuló rendszerét kell létrehozni, amelyben a gyógyítókra „csak” a szakmai döntés marad. Annak erkölcsi, lelki terhei és éppen elegendőek – mondta. Ám ennek a rendszernek a közmegegyezésen kell alapulnia. Ha ez nem teljesül, akkor a lelkiismeretet nyugtató szakmai találkozásoknak nincs értelme.
Végezetül néhány végiggondolásra szánt javaslatot tett az elnök. A gyógyító intézményrendszert érzelmi, politikai, egyéni szempontok figyelmen kívül hagyásával, úgy kell átalakítani, hogy az alapvető ellátást garantálja. A legszélesebb körben el kell fogadtatni, hogy az egészség mind az egyén, mind a közösség számára érték. Világos elvek mentén kell meghatározni, hogy a közösségi gyógyítás milyen feltételek mellett és meddig terjed, csökkenteni kell a gyógyítás mindenhatóságának illúzióját. Be kell vonni a gyógyítást igénybe vevőket az annak anyagi feltételeiről történő döntéshozatalba. S égetően szükséges a mértéktelen gyógyszerfogyasztás visszaszorítása a gyógyítók felelős példamutatásával. A Magyar Tudományos Akadémia nyitott a gyógyítás körüli dilemmákról szakmai alapon folytatott, előítéletektől mentes, elhivatott párbeszédre – fejezte be előadását Pálinkás József.