Világgazdaság Online

Obamának igaza volt akkor, amikor kijelentette, hogy a Nyugat nemcsak súlyos kihívásokkal néz szembe, hanem távlatok is feltárulnak előtte. Az elmúlt évtized során a globális gazdaságot átalakította az, hogy egymilliárd ázsiai dolgozó lépett be a feldolgozóipari munkaerőpiacra. Az idei év lesz az első, amikor Európa és Amerika lemarad – mind a termelésben, mind a kivitelben, mind a beruházásokban – Kína és a világ többi része mögött.

Az ázsiai növekedés azonban páratlan esélyt is kínál a Nyugat számára. Ebben az évtizedben a világ ismét átalakul, mégpedig az ázsiai fogyasztók tömeges színre lépésével. Az ázsiai belső piacok mérete 2020-ra várhatóan eléri az amerikai kétszeresét, a világon élő középosztálybeliek lélekszáma a korábbi 1 milliárdról várhatóan 3 milliárdra emelkedik. Azok a cégek és országok fognak prosperálni Ázsiában, amelyek technológiát hordozó, egyedi igényekre szabott, nagy hozzáadott értéket tartalmazó javakat kínálnak a kontinens 2 milliárd fogyasztója számára.

Jelenleg azonban sem Európa, sem az USA nem elég erős ahhoz, hogy előnyt szerezzen ezeken az új piacokon. A Nyugat arra fog kényszerülni, hogy a szabadalmakban, az innovációban és a képzettségben ismét felülmúlja a világ többi részét. Ha a mostani fejlett világ országai nem fektetnek be a műszaki fejlesztésbe, a gépgyártásba, a tudományba és az új technológiák kidolgozásába, akkor idővel marginalizálódnak.

Obama nemrég bejelentett terve alapját képezheti egy formailag is kimunkált globális egyezménynek, amely meghozná a nagyobb ütemű növekedést a világ minden szegletének. Ilyen egyezmény részeként Európa csatlakozna az USA kezdeményezéséhez, mégpedig strukturális reformok olyan programjával, amely egy digitális, zöld-, energiahatékony és versenyképes gazdaság megteremtését célozza. Ezt a tervet Kína a fogyasztás növelésével egészíthetné ki. Hitem szerint ilyen egyezménnyel már 2014-ig mintegy 3 százalékos pótlólagos növekedést vihetnénk a világgazdaságba, amellyel akár 100 millió embert is ki lehetne emelni a szegénységből.

Ezt a tervet magam vezettem elő 2009-ben Londonban, amikor a G20 csoport tanácskozásán elnököltem. A figyelmünket annak idején arra összpontosítottuk, hogy a receszszió ne forduljon át depresszióba, magam azonban figyelmeztettem, ideje lenne egy tartósabb növekedési keretrendszert is kidolgozni. A növekedési célokról azonban akkor nem sikerült egyezményt összehozni, és azóta sincs elégséges politikai akarat ilyen megállapodás eléréséhez. Emiatt Európa és Amerika változatlanul a növekedési potenciálja alatt teljesít (jóllehet világszerte óriási kielégítetlen kereslet van), a munkanélküliség mindkét kontinensen 10 százalék körüli szintre emelkedett.

A globális növekedési egyezmény 2009 óta elvégzetlen feladat maradt a G20 csoport számára. A program elejére súlypontozott közületi beruházásokat a megerősített Európai Beruházási Bank finanszírozhatná. Egy megfelelő programnak Kína máris lerakta az alapjait: a szegénység visszaszorítását és a középosztály kiterjesztését célzó terv több milliárd dollár összegben támaszthatna keresletet nyugati termékek iránt. A Nyugat javasolhatná Kínának, hogy a GDP-n belül növelje 2-4 százalékponttal a fogyasztást a következő három évben (amit könnyedén meg tudna tenni, mert amúgy is kiterjeszti a szociális védőhálót, csökkenti az adókat, miközben a kisember számára is elérhetővé teszi a lakástulajdonlást). Amerika és Európa egyidejűleg hasonló arányban növelhetné a közületi beruházásait. Ha Ázsia többi állama is hasonlóképpen cselekedne, akár 50 millió pótlólagos munkahelyet is teremteni lehetne.

Nyugaton egy beruházási terv természetesen bírálatokat váltana ki azok részéről, akik szerint a közületi beruházások ötlete ütközne a fiskális deficitek csökkentését célzó kampányokkal, a további kiadások ráadásul felhajtanák a kamatszintet. Ezek a kritikusok azonban tévednek a koncentrált beruházásoknak a deficitre gyakorolt hatását illetően. Egy nemrég közzétett IMF-tanulmány szerint fenntartható a deficitcsökkentés programja, miközben nyerhetünk az USA és Európa számára fontos, pótlólagos tőkeberuházásokon. Az IMF modelljét extrapolálva látható, hogy a nyugati országok lényegesen fokozni tudnák a GDP hosszú távú növekedését, ha három éven keresztül megemelnék a tőkeberuházások szintjét. Ha csak a GDP 0,3 százalékának megfelelő ösztönzést hajtanának végre ebben a formában, akkor az 0,8 százaléknak megfelelő hozammal járna az USA-ban és 0,4 százalékossal Európában a program 2013-as csúcspontja közelében.

Ez a megközelítés – amely egyszerre szavatolja a növekedést és csökkenti a munkanélküliséget – szükséges lenne a magánszektor megerősítéséhez és a nagyvállalatoknál az utóbbi évek során felhalmozott tőke egy részének mobilizálásához. A megközelítés egyúttal jelezné a G20 és az IMF fontosságát a globális konszenzus keresésében. A Nyugat valójában jó helyzetben van, hogy szerepet játsszon a globális megújulásban. Rendkívüli munkaerő-állománya világklasszis termékeket és szolgáltatásokat képes előállítani, éppen ezért nem lenne szabad olyan gazdaságpolitika elszenvedésére kárhoztatni, amely szándékosan produkálhat egy évtizednyi lassú növekedést és gyenge foglalkoztatást. Ha ez bekövetkezne az nemcsak gazdasági katasztrófához, hanem súlyos emberi tragédiához is vezetne.

Copyright: Project Syndicate, 2011
@ www.project-syndicate.org