Világgazdaság Online

Az adatokra reagálva a befektetők menekülni kezdtek az eurótól, főleg pedig a görög államadósságtól. Nekik Athén egyre magasabb kamatfelárakat volt kénytelen kínálni, ezek mértéke – a megfelelő német kötvényekhez képest – januárban átlagosan 2,73 százalékpont volt. Emiatt az ottani kormány évente kényszerül 7,4 milliárd eurós többletkiadásra a 271 milliárd eurós államadóssága után, szemben a német ráta szerint elméletileg esedékes összeggel.

Problémát azonban nemcsak a hatalmas felár jelent, hanem az a közvetlen kockázat, hogy a kormány nem talál 53 milliárd eurót a 2010-ben esedékes adósságszolgálatának teljesítésére. És akkor még nem is esett szó arról a 30 milliárd euróról, amit az idei költségvetési hiány fedezetére fel kell hajtani.

A görög katasztrófát az váltotta ki, hogy a kormány éveken keresztül hamisított statisztikai adatokkal vezette félre az európai partnereit. Az euró bevezetése előtt Athén azt állította, hogy 1999-ben a GDP-arányos költségvetési hiány 1,8 százalékon állt, jóval a maastrichti szerződés által megszabott 3 százalékos plafon-szint alatt.

Ma már tudjuk, hogy ennek a számnak semmilyen valóságalapja sem volt. Amikor az euróbankjegyeket a görög motívumokkal együtt kinyomtatták, akkor az EU statisztikai szerve, az Eurostat azt jelentette, hogy az 1999-es hiány valójában 3,3 százalék volt. Ez azonban még mindig túl nagyvonalúnak bizonyult, ezért az Eurostat később visszavonta. Ennek folytán máig nincs valós adat a szóban forgó év tényleges költségvetési hiányáról, amire alapozva akkor az EU hozzájárult Görögország euró-övezeti csatlakozásához. A 2009-es esztendőről szóló adatok hasonlóképpen félrevezetőnek bizonyultak, az eredetileg jelzett 5 százalékos GDP-arányos hiányról egy behatóbb Eurostat vizsgálat után derült ki, hogy valójában 12,7 százalékos.

A hivatalos adatok olyan megbízhatatlanok voltak, hogy azokkal szemben az Eurostat kénytelen volt „fenntartásait hangoztatni”, a nagyfokú bizonytalanságuk miatt. A bürokratikus fogalmazás által eltakart súlyos elmarasztalás nyomán Görögország éppen azt kapta, amit a hamis adatokkal el akart kerülni: jelentős kamatfelárat kell fizetnie az államkötvényei után.

A trükkök mindazonáltal lehetővé tettek a görögök számára néhány jó évet. A 2001-es euróövezeti csatlakozás után a jóléti kiadások éves átlagban 3,6 százalékponttal gyorsabban növekedtek, mint a GDP. Az OECD statisztikái szerint a görögök mindössze 15 évi szolgálati idő után a nettó átlagjövedelem 111 százalékának megfelelő nyugdíjat kapnak. Ezzel szemben a németeknél az átlagos nyugdíj a nettó átlagjövedelmek mindössze 61 százalékára rúg, olyan személyek esetében, akik legalább 35 évet dolgoztak. Ahogyan a görögök adósságcsinálással teremtettek maguknak tejjel-mézzel folyó országot az egyenesen hajmeresztő.

Ha nem érkezik külföldről segítség, akkor Athénnak formailag is adósság-moratóriumot kell bejelentenie, aminek nyomán a tartozásait csak részlegesen törleszti, amint tette azt Mexikó és Brazília 1982-ben, illetve Németország 1923-ban és 1948-ban. Az euró-övezet többi állama azonban nem engedheti, hogy Görögország elsüllyedjen, mert olyan dominó-hatástól kell tartaniuk, mint amilyent a bankok körében a Lehman Brothers 2008-as összeomlása váltott ki. Ha a görög gazdaság a falnak menne, akkor a befektetők a világ minden tájékán elveszítenék a bizalmukat a gyengébb euró-övezeti államok iránt, mint amilyen Írország, Portugália, Olaszország és Spanyolország.

Ha pedig ezek az országok sorra fizetésképtelenné válnának, és drasztikusan visszafognák a kiadásaikat, akkor újabb világméretű recesszió indulna el. Görögországot az EU tagállamok természetesen sorsára, illetve az IMF kegyeire hagyhatnák, amely képes és kész is lenne arra, hogy – súlyos megszorításokkal járó program ellenében – segítséget nyújtson. Vannak azonban politikusok, akik szerint ilyen lépés az euró-övezet gyengéségéről árulkodna, ezért inkább hajlanak a terheket saját országaik vállára tenni.

Van egy további ok, ami miatt a segítség valószínűleg az euró-övezetből érkezik: a görögök miatti veszteségek végső soron elkerülhetetlenül erre a térségre hárulnak. Az ország közadósságának nagy része a helyi bankrendszert terheli, emez viszont nagy mértékben eladósodott az Európai Központi Bank felé. Ha a görög állam csődbe jut, akkor ugyanígy járnak az ottani bankok, ami miatt az EKB mintegy 6 milliárd euró összegű veszteség leírására kényszerülne, ez pedig az intézményben tulajdonos tagországokat sújtaná.

A Görögországnak nyújtandó segítségről könnyebb beszélni, mint azt végrehajtani, mivel ilyen lépés megtételére az Európai Uniónak nincs mandátuma. Sőt, a maastrichti szerződés 125. cikkelye kifejezetten tiltja a mentőakciókat, amikor megállapítja, hogy az egyes kormányok kötelezettségeiért nem tartozik felelősséggel sem az unió, sem más tagállam. Ezt a kitételt több tagállam kifejezetten a részvételének feltételéül szabta, attól tartva, hogy az adósságot felhalmozó országok valamilyen többségi szavazással kisajátítják maguknak a takarékosabb államok forrásait. Ilyen morális kockázat aláásta volna az EU stabilitását.

Az aggály ma változatlanul helytálló. Ezért csak bilaterális alapon szervezett – legfeljebb az EU által koordinált – segítség képzelhető el, a görög költségvetés és az ottani statisztikai hivatal szigorú ellenőrzése mellet. Ez utóbbit időközben leválasztották a kormányról, a tevékenységébe pedig közvetlen betekintési jogot fog nyerni az Eurostat. Görögország természetesen veszíteni fog szuverenitásából, amennyiben az EU közvetlenül ellenőrizheti a kormánynak a költségvetéssel kapcsolatos döntéseit.

Idén tavasszal – mielőtt Athén újabb, esedékes hitelfelvételt hajt végre – a világ megtudhatja, hogy az EU milyen megoldást választott.

A szerző a müncheni Ifo intézet elnöke
Copyright: Project Syndicate