Világgazdaság Online

Az amerikai elnök szerint meg kell akadályozni, hogy a bankok a saját számlájukra kereskedjenek és túl nagyra nőjenek. A kormányzaton belüli harcot ezzel szemlátomást Paul Volcker korábbi Fed-elnök nyerte, aki mindig is kritikusan figyelte a pénzügyi innovációt. A róla elnevezett „Volcker-szabállyal” szemben azonban kétségeit hangoztatja a Goldman Sachs és a Wall Street többi cége. Hasonlóképpen vélekednek a kongresszusban a republikánusok és néhány demokrata, akik szerint a javaslat túl későn jött, és keresztezheti más, folyamatban lévő reformok hatását. Ez a belföldi ellenállás gyengíti annak esélyét, hogy Obama javaslatai valaha is törvénnyé váljanak.

Különösen váratlanok voltak azonban az indítvánnyal szembeni nemzetközi reakciók. Határozott ellenszenvvel fogadták a felvetéseket az európaiak, akik a nemzetközi pénzügyi szabályozás aláásásának egyoldalú szándékát látták az elképzelésben. Úgy tűnt, a felvetés korábbi nemzetközi egyezményeket is sértett, mint amilyeneket például a G20 csoport vagy a Pénzügyi Stabilitási Tanács vagy a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság keretei között munkáltak ki. Az idei davosi Világgazdasági Fórumon Barney Frank amerikai képviselő meglepődve tapasztalta, hogy az amerikai tervekkel szemben a legnagyobb ellenállás a nemzetközi szabályozó intézmények részéről figyelhető meg. Az egyik panasz szerint az Obama-kormányzat által javasolt lépések „szabályozási zavarokat” okoznának.

Az aggályokat széles körben osztják. Martin Wolf, a Financial Times kolumnistája azzal vádolta az USA-t, hogy a pénzügyi reformról folyó vitákba „új és fellazító” elveket akar bevinni. Mint írta: a kontinentális Európa országaiban kedvelik a nagy bankokat, ezért aligha követnék a Volcker-szabályokat. Az okfejtés szerint ezek a reformok „alkalmazhatatlanoknak bizonyulnak az USA-n kívül, és nehézségeket támasztanak a nemzetközi koordinációban”.

Az IMF vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn tekintélyes nemzetközi tisztviselőhöz képest szokatlanul nyersen reagált. Célba véve Obama javaslatát úgy vélte, a nemzetközi pénzügyi rendszer reformja ne azon alapuljon, melyik állam éppen mit talál megfelelőnek a maga számára. Mint figyelmeztetett, „koordinációra van szükség, nem engedhetjük meg, hogy a világ különböző részeiben eltérő megoldásokat alkalmazzanak”.

Ugyanilyen egyöntetű és elutasító módon reagáltak a nagy európai bankok: a Deutsche Bank, a Barclays, a Société Générale. Arra figyelmeztettek, hogy a globálisan nem összehangolt szabályozás szükségtelen bizonytalanságot okoz, állandósítja a pénzügyi feszültségeket, veszélyezteti a fellendülést, ráadásul a profitkilátásokat is rontja.

A globális léptékű összehangolás – csakúgy, mint a globális kormányzás – jól hangzik. A valóságban és a gyakorlatban azonban képtelen olyan kemény – a belföldi gazdasági és politikai követelményekhez igazított – szabályozást nyújtani, amilyenre a mostani pénzügyi felfordulás nyomán szükség lenne. A különféle nemzeti preferenciák által szabdalt világban a nemzetközi harmonizálás igénye biztos receptnek látszik egy gyenge és kis hatékonyságú szabályozás megteremtéséhez. Ez az egyik oka annak, hogy a nemzetközi bankárok miért szeretik az országok közötti koordinációt.

Sok kutató a nemzetközi szabályalkotás csúcsának tekinti a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságot, amelynek az új, globális szabványokat ki kellene dolgoznia. A testület azonban az utóbbi három évtizedben immár a harmadik iránymutatás közzétételére készül. Legutóbb a testület nagy ötlete az volt, hogy a bankok a tőkemegfelelésüket igazítsák a belső kockázati modelljeikhez. Eme önellenőrzési eljárások veszélyeit azonban a mostani válság világosan megmutatta.

Ha a pénzügyi normákat globális szabályozó klikkek tervezik meg egy távoli helyszínen, akkor abból a bankárok és a technokraták kerülnek ki erősebb félként. Ha pedig a folyamatot visszahelyeznék az egyes országok fővárosaiba, akkor a hatalmi egyensúly a belföldi törvényhozás és a helyi érintettek felé tolódna el. A technokratáknak a bankárok általi rabul ejtése ellen csak a dolog átpolitizálása kínál védelmet. Az enyhe szabályozáshoz való visszatéréssel szemben csak a demokratikus elszámoltathatóság nyújt biztosítékot, ez pedig a szabályozásban is különbözőséget eredményezne, ami végső soron nem lenne rossz. Ha az USA önállóan méretkorlátokat és tőkemegfelelési mutatókat állítana fel a bankok számára, akkor hadd tegye. Ha pedig Európa saját szabályokat léptetne életbe a hitelminősítőkkel vagy a hedge-alapokkal szemben, akkor menjen ezen az úton.

A bankok elvileg ki tudnák játszani a nemzeti szabályozást, ha valamely más joghatóság alá eső telephelyről tevékenykednének. Ez ellen a határokon átnyúló ellenőrzéssel kellene védekezni, betartatva a szolgáltatás helyének szabályait. Természetesen meggyőzők lehetnek azok az érvek, hogy a piaci fragmentálódás roppant költséges. Miközben a bankárok számára valóban növelné a kiadásokat, ha követniük kellene a szabályozás különbözőségét az egyes országokban, mi, a többiek azonban inkább a túl sok, semmint a kevés pénzügyi globalizációtól szenvedünk. Bizonyos pénzügyi szegmentálódás lehetne az az ár, amelyet megérné megfizetni az erősebb – a belföldi gazdaságpolitika által szilárdan támogatott – szabályozásért.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org