Világgazdaság Online

Az amerikai gazdaság nem talál vissza a gyors növekedéshez és az erõteljes munkahelyteremtéshez. Ezrek vonultak az utcára
az Egyesült Államok városaiban, hasonlóképpen Európában, mindenütt méltányosabb rendszert követelve. Az euróövezetben a válság eddig két kormányt kényszerített távozásra, a választott képviselõk helyett mindkét esetben technokratákat bíztak meg a rendteremtéssel. A modern Európa alapjának tekintett euróövezet intézményi integritását egyre súlyosabb kétségek kísérik.

A bizonytalanság túlmutat országokon és régiókon. Akik a következõ sarkon túlra tekintenek, okkal aggódhatnak a nemzetközi gazdasági rend stabilitása miatt, mert a Nyugat nehézségei lassan a globális közjót is kikezdik. Minden fejlemény egyszerre utal a mai globális gazdaságot alakító történelmi paradigmaváltásra, s arra a félelemre, amely a hajdan biztosnak vélt kapaszkodók eltûnésébõl táplálkozik.

Ezen kapaszkodók helyreállítása idõbe fog kerülni. Jelenleg nincs új elképzelés, a történelmi elõzmények pedig csak részben adnak útmutatást. Két dolog mindazonáltal világosnak látszik: a különbözõ országok más-más kimenetelre játszanak – akár saját elhatározásból, akár kényszerbõl –, és súlyos globális kihívást jelent ezeknek az összebékítése.

Bizonyos változások evolúciós jellegûek lesznek, mások hirtelen, törésekkel kísérve mennek végbe. Mindez bonyolultnak hangzik, mert egy paradigmaváltás már a definíciója alapján is bonyolult. A változás komplexitása ellenére egy viszonylag egyszerû elemzési eljárással rá lehet világítani arra, hogy mit kell keresni, hol és mire számítsunk, illetve miként kell alkalmazkodni.

A statisztikusok által „egyszerûsített egyenletnek” hívott eljárás során a cél nem az, hogy mindent figyelembe vegyünk, csak az alapvetõ tényezõk magyarázatához szükséges változók kellenek. Ilyen megközelítés alapján azt állíthatjuk, hogy számos nyugati állam és a globális gazdaság egészének a jövõjét az a képesség határozza majd meg, miként tudnak navigálni négy, egymással is összefüggõ – pénzügyi, gazdasági, szociális és politikai – mozgás között. Az elsõ az államháztartási mérleg alakulása.

Számos nyugati gazdaságnak kell majd kínlódnia a tékozló évek eladósodásának örökségével. Vannak államok, mint Németország, amelyeket ez nem nyomaszt, hozzájuk azonban súlyos terheket cipelõ szomszédok kapcsolódnak. Az egyes országok más-más adósságcsökkentõ opciókhoz folyamodnak. Egyesek – mint Görögország – számára egy fájdalmas csõdön kívül más alig képzelhetõ el. Mások, mint Nagy-Britannia, gyorsan kézbe vették a sorsuk alakítását, ami azonban nem megy megszorítások és súlyos áldozatok nélkül. Egy harmadik csoport, az Egyesült Államok vezetésével, ugyanakkor még nem kötelezte el magát egyértelmûen az adósságcsökkentés mellett. Mivel õket az idõ nem sürgeti annyira, ezért a „pénzügyi elnyomás” eszközéhez is tudnak folyamodni, amikor az alacsony kamatok révén a hitelezõk szubvencionálják az adósokat.

A második változó, a gazdasági növekedés szintén szorosan kapcsolódik az elõzõhöz. Minél erõsebben tudja növelni a nemzeti jövedelmét egy ország, annál jobban tudja teljesíteni az adósságszolgálati kötelezettségeit. Számos gazdaság – közöttük Spanyolország és Olaszország – számára a növekedés útjában álló akadályok lebontása lesz a döntõ feladat, egybekötve a munkaerõpiac, a nyugdíjrendszer, a lakásgazdálkodás és a gazdasági kormányzás reformját célzó, többéves programmal. Egyes országok, például az USA, a gazdasági reformokat összekapcsolhatják rövid távú ösztönzõ programokkal. További néhány állam, élükön Németországgal, most arathatja le majd a korábban végrehajtott reformok gyümölcseit.

A növekedés ugyan szükségszerû, de nem elégséges, mert idõközben nagyra nõtt a munkanélküliség és a jövedelmi-vagyoni egyenlõtlenség. Ezen a ponton lép be a harmadik mozgás, nevezetesen az, hogy a Nyugatnak nemcsak szimpla, hanem mindenkit magában foglaló növekedést kell produkálnia. Ennek legkritikusabb eleme a nagyobb „szociális igazságosság”, mert a Nyugat közgondolkodását nagyon mélyen áthatja az az érzés, hogy a kapitalizmus igazságtalanná vált. A bankok például hatalmas profitokat sajtoltak ki maguknak a boom évei alatt, az öszszeomlás során pedig elkerülték a veszteséget. Az állampolgárok többé már nem fogadják el azt az érvet, hogy ez a bankok speciális gazdasági szerepével függ össze. És miért is kellene, ha a rekordnagyságú mentõakciók ellenére sem javult a foglalkoztatás és
a növekedés. A méltányosabb rendszerre irányuló követelések egyre hangosabbá válnak. A Nyugat számára egyszerûen nincs más választás, mint jobb egyensúly megteremtése a munka és a tõke, a mostani és a jövõbeni generációk, a pénzügyi szektor és a reálgazdaság között. Itt érkezünk el az utolsó, a negyedik változóhoz, amely a politikusok és a gazdaságpolitika alakítóinak szerepében nyilvánul meg. Mind Amerikában, mind Európában divatossá vált a vezetés teljes csõdjérõl és ennek bénító hatásáról beszélni. Ez önmagában is jelzi, hogy a komplex paradigmaváltás hogyan hat a hagyományos gondolkodásra, eljárásokra és kormányzati rendszerekre.

Eltérõen a felzárkózó gazdaságoktól, a fejlett államok nincsenek jól felszerelkezve a korszakos, szerkezeti változtatások végrehajtására, hiszen történelmük döntõen ciklikus volt. A bizonytalanság és a félelem miatt azonban nem kell lebénulni. Ehelyett használni kell a fenti, egyszerûsített elemzési keretrendszert a fejlemények követésére, a belõlük való tanulásra és az alkalmazkodásra. Egy globális paradigmaváltás ugyanis új, kínálkozó alkalmakat is hoz, nem csak kockázatokat.