Margaret Thatcher és a Big Bang
Margaret Thatcher örökségének minden elemét vitatják. Vajon előre látta az európai monetáris unió problémáit, vagy csak megtartotta a brit elszigeteltséget a kontinens peremén? Új gazdasági dinamizmust teremtett, vagy egy keserűen megosztott, a korábbinál egyenlőtlenebb és kevésbé egységes Egyesült Királyságot hagyott maga után? Lerombolta az anyagi érdekeltségek hatalmát, vagy a bankárokból és a pénzemberekből teremtett új elitet, ami katasztrofális következményekkel járt?
Sokan vették górcső alá a City of London 80-as évek végi reformját. 1986-ban Thatcher kormánya aktív közreműködője volt annak, amit később „Big Bangként” emelgetett a világ. A legfontosabb változást az jelentette, hogy megszűnt a tőzsdetagok szétválasztása. Korábban a brókerek kizárólag az ügyfeleknek dolgoztak, az ügyleteket pedig a „jobberek” hozták tető alá, a kettő sohasem találkozhatott. Ezt a rendszert londoni mintára később másutt is eltörölték. A reform új típusú intézményeket vonzott a brit fővárosba – mindenekelőtt az egyesült államokbeli befektetési bankokat. Az első és leginkább szembetűnő következmény a hosszú ebédek eltűnése volt: a gin tonic-kal délben megkezdett, 3 órakor egy Napoleon konyakkal lezárt ebéd gyakran a brókerek napjának legfáradságosabb része volt. Ennek a kultúrának végleg befellegzett, amikor a tolakodó, szemtelen, még a reggeli alatt is dolgozó amerikaiak elözönlötték a várost.
Mások a változások hátrányaira hívják fel a figyelmet. Philip Augar, a „The Death of Gentlemanly Capitalism” szerzője például úgy véli: „a City rossz vonásaival együtt a jókat is kidobták”, és Thatcher reformjával „egy zűrzavaros, a pénzügyi válság felé vezető kurzus” kezdődött el. Mennyire állja meg a helyét ez a vád? Napjaink bajai valóban a 80-as években gyökereznek? Valóban a Vaslady okolható a világ mostani szerencsétlenségéért? Nigel Lawson, Thatcher akkori pénzügyminisztere (akinek én is tanácsadója voltam a 80-as években) cáfolja a vádakat. Az 1986-os Financial Services Act ugyanis a tiszta önszabályozás korszakának is véget vetett, és a pénzügyi világ hevesen támadta is emiatt.
Szintén nehéz a 80-as évekre visszavezetni a hitelrobbanás eredetét, valamint azoknak az egzotikus és alig értett pénzügyi eszközöknek a sokasodását, amelyek a 2007-2008-as válság kirobbanásához nagyban hozzájárultak. A legveszélyesebb trendek – a pénzügyek jelentőségének növekedése és a globális egyensúlytalanságok – nagyjából 2004-től kezdődően erősödtek fel igazán.
Thatcher nem volt a hitel híve, híres mondása: „nem hiszek a hitelkártyákban”. Életfilozófiájában is szigorú elvet fogalmazott meg: „a boldogság titka, ha az ember megél a fizetéséből, és időben befizeti a számláit”.
Van azonban egy mélyebb szint, ahol fellelhetők bizonyos kapcsolatok a thatcherizmus és a válság között. Híres mantrája, mely szerint „nem lehet a piacnak ellenszegülni”, hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kormányok és a jegybankok egyaránt vonakodtak megkérdőjelezni a fenntarthatatlan piaci trendeket. Thatchert persze, aki a rögzített árfolyamokra gondolt, biztosan nem sorolhatjuk a „hatékony piacok hipotézisének” kidolgozói közé.
Elkötelezett híve volt ugyanakkor a magánszektor bővítésének, és ösztönösen ellenezte a kormányzati beavatkozást. Ahogy a néhai európai jegybankár, Tomaso Padoa-Schippoa fogalmazott: Thatcher „átrajzolta a piacokat a kormánytól elválasztó vonalat, nagyobb területet engedve az előbbieknek az utóbbi rovására”. Padoa-Schippoa szerint ez is közrejátszott abban, hogy sem az Egyesült Államok, sem az Egyesült Királyság kormánya nem akart közbelépni a 2007-2008-as válságot megelőző időszakban.
Kétségtelen, hogy Thatcher nem volt a jegybankárok barátja, a végsőkig ellenezte a jegybanki függetlenséget, és rendre visszautasította tanácsadóit, amikor azt javasolták, hogy bízza a Bank of Englandre a kamatok ellenőrzését. Attól tartott, hogy a független jegybankok saját banki „ügyfeleiket” előbbre tartják majd, mint a gazdaság egészének érdekét. Ellenségesen szemlélte az Európai Központi Bank túlzott függetlenségét is. A „felelősséggel senkinek sem tartozó” EKB-t miniszterelnökként elmondott utolsó beszédében is támadta, és felhívta a figyelmet a monetáris politika centralizációjának következményeire, pontosan megjósolva a „demokratikus deficitből” származó veszélyt, amely ma Európában sokakat aggaszt, és nem csupán Cipruson és Portugáliában.
A pénzügyi piacon – ahogy másutt is – a thatcheri örökségnek éppúgy vannak pozitív, mint negatív elemei. A piacok önszabályozásába vetett (Alan Greenspanéhez hasonló) hite, valamint a keresletet és a kínálatot befolyásoló ármechanizmus hatásáról való meggyőződése ma már nem tűnik olyan megalapozottnak, mint a 80-as években. Ebben az értelemben Thatcher tekinthető a piacokon 2007-ig uralkodó önhittség egyik előidézőjének. Nehéz elképzelni azonban azt is, hogy Thatcher kormánya a 2000-es években laza fiskális politikát folytatott volna. Ugyanilyen valószínűtlen, hogy az eurózóna a mostani teve lenne – olyan ló, amelyet egy bizottság tervezett –, ha folytathatja, amit megkezdett.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
