Világgazdaság Online

A kisebb dollár-pozíciókkal rendelkező befektetők számára sokkal könnyebb az átjárás más valuták felé, mint a kínai hatóságoknak, ezért ők okkal tanakodnak magukban, hogy vajon elég, ha diverzifikálják a dollár aktíváikat, vagy jobb teljes egészében mellőzni az amerikai fizetőeszközt.

A dollár jövője miatti félelmeket több eltérő, de egymással összefüggő aggály táplálja. Vajon folytatódik-e a többi valutával szembeni, hosszú távú értékvesztés iránya? Az Egyesült Államok államadósságának – a mostani évtizedre és azon túlra várt – óriási növekedése vajon tényleg inflációba és fizetésképtelenségbe torkollik? A kereskedelmi bankok többlet-tartalékainak robbanásszerű növekedése a gazdasági fellendülés beindulása után vajon gyors inflációt eredményez-e?

Aggodalomra természetesen elég ok lenne, végső soron azonban a félelmek túlzottnak tekinthetők. Kezdjük a sort a leginkább várható negatív fejleménnyel, a többi valutához viszonyított árfolyamcsökkenéssel. Az euróval szembeni mostani erősödése ellenére a dollár kereskedelmi forgalom szerint súlyozott értéke 15 százalékkal alacsonyabb egy széles valutakosárhoz viszonyítva, mint volt 10 évvel ezelőtt, és 25 százalékkal marad el 25 évvel ezelőttitől.

Bár a piaci idegesség időnkénti hullámai időnként magukkal hozzák a dollár erősödését, én arra számítok, hogy az amerikai valuta folyamatosan gyengülni fog mind az euróhoz, mind a jenhez, sőt a kínai jüanhoz képest is. Erre az árfolyamirányzatra szükség is van, mert le kell építeni az USA-nak a világ többi térségeivel szembeni hatalmas kereskedelmi hiányát.

Vegyük példának, hogy mit jelentene a dollár hanyatlása a kínai valutával szemben. Ha Peking ma ezermilliárd dollárt őrizne a hivatalos tartalékai között, akkor az amerikai valutában birtokolt összeg jüanban kifejezett értéke 10 százalékkal kisebb lenne, ha 10 százalékkal felértékelődne a kínai fizetőeszköz. Ez ugyan tetemes könyvviteli veszteség, de nem érinti azon amerikai javak vagy ingatlanbefektetések értékét, amelyekre a kínaiak az ezermilliárd dollárjuk ellenében szert tudnak tenni.

A kínaiaknak (vagy az indiaiaknak, a szaúdiaknak vagy bárki másnak az euroövezeten kívül) aggodalomra adhat ugyanakkor okot, ha az amerikai fizetőeszköz veszít értékéből az euróval szemben, mert akkor a dollár-vagyonukból kevesebbet vásárolhatnak az európai piacokon. A várható hanyatlás mértékét ugyan nehéz megjósolni, az azonban nem lenne meglepő, ha a mostani 1,4 dollár körüli árfolyam a következő évek során mintegy 20 százalékkal gyengülne az euró viszonylatában.

A befektetők számára az igazi kockázat azonban ott van, hogy egy inflációs hullám lényegében lenullázza az amerikai valuta értékét. Ez korábban több országnál is előfordult a hetvenes-nyolcvanas években. Amit Mexikóban például 1980-ban 1 peso ellenében kapni lehetett, azért egy évtizeddel később 150 pesot kellett fizetni. Hasonló dolog az Egyesült Államokban természetesen nem fordulhat elő. A nagy költségvetési hiány olyan államokban vezetett vágtató inflációhoz, amelyek kénytelenek voltak pénzteremtéssel finanszírozni a fiskális deficitet, mert erre a célra nem tudtak hosszú lejáratú kötvényeket forgalomba hozni. Az USA-ban például a nyolcvanas évek elején – amikor a szövetségi kormány szintén hatalmas költségvetési hiányt produkált – az infláció éppenséggel lassulni kezdett.

A Federal Reserve elnöke, Ben Bernanke és munkatársai eltökéltek abban, hogy a fellendülés idején az infláció alacsony szinten maradjon. Az intézmény bejelentette, hogy a likviditás lekötése végett például nagy tételeket fog értékesíteni a mérlegében felhalmozott jelzálog-papírokból. Emellett – egy újonnan szerzett jogosultságát felhasználva – kamatot fog fizetni a kereskedelmi bankok nála elhelyezett betéteiért, hogy vissza lehessen fogni a túlzott mértékű hitelezést. Mindez óriási feladat lesz, olyan időkben, amikor a kongresszus ellenez mindenféle monetáris szűkítést.

Előretekintve, a befektetők más úton is tudnak védekezni a pénzromlás ellen, ha például az amerikai kincstár által kibocsátott inflációálló értékpapírokat (Treasury Inflation-Protected Securities – TIPS) vásárolnak, amelyeknél mind a kamatot, mind a tőkerészt a fogyasztói árindex szerint korrigálják. Ez utóbbi papírok piacán a 30 éves államkötvényekre 2,1 százalékos reálkamat adódik, míg a hagyományos – nem indexelt – kötvények ugyanilyen futamidő esetén 4,6 százalékos hozamot kínálnak, ami azt jelenti, hogy a piacok 2,5 százalékos inflációval számolnak a következő évtizedek során.

A jó hír tehát az, hogy dollár-befektetések biztosnak tekinthetők, ez azonban nem jelent magas hozamokat. Ha a következő évek során a dollár gyengül az euróhoz képest, akkor a német vagy a francia állampapírok magasabb – és biztos – hozamokat kínálnak. Bármennyire biztonságos legyen is a dollár, a befektetők számára hasznos tanács lehet, hogy diverzifikálják a portfolióikat.
 
A szerző a  Harvard Egyetem közgazdaságtan professzora
 
 
Copyright: Project Syndicate, 2010.
www.project-syndicate.org