Világgazdaság Online

„Nincs szükségünk az IMF embereire, akik minden második percben megmondják, milyen irányvonalat kövessünk, ráadásul tízezer kilométerről teszik ezt, anélkül, hogy megfelelően ismernék az itteni helyzetet” – ezekkel a nagypolitikában szokatlanul őszinte szavakkal kelt ki 2002 januárjában Jorge Todesca argentin helyettes gazdasági miniszter a Nemzetközi Valutaalap követelései ellen. A dél-amerikai ország ekkor már lángokban állt: a megszorítások által megnyomorított Buenos Airesben éhséglázadások törtek ki, a tömegek a szupermarketeket rohamozták, a zavargásokban többtucatnyian veszítették életüket. Történt mindez azután, hogy az IMF az általa előírt, de a kormány szerint irreális
költségvetési célok nemteljesülése miatt leállította az országnak szánt hitel kifizetését, ami a külföldi tőke meneküléséhez, majd pedig a pénzügyi rendszer összeomlásához vezetett.

Azon persze lehet vitatkozni, mekkora szerepe volt mindebben a valutaalapnak, és mekkora a helyi politikai elitnek – ha a korrupt argentin politikusok nem vezették volna a szakadék szélére az országot, akkor nem kellett volna kapkodni az IMF keze után. Mivel nem így történt, az intézmény Argentínában is villámgyorsan közutálat tárgya lett – csakúgy, mint Bolíviában, Görögországban vagy éppen Indonéziában. Ahová a valutaalap betette a lábát, ott hamarosan feltűntek az utcákon a „Kifelé, IMF!” graffitik, a tüntetők pedig az „Adósságcsapdába csaljátok az országot!” transzparensekkel mondták el sommás véleményüket az intézményről, a globalizációról, és összességében az úgynevezett fejlett világról.

Bár kétségtelen, hogy a világ adófizetőinek pénzéből fenntartott IMF a globalizáció egyik szimbólumaként eleve könnyen vált támadások céltáblájává, és a helyi politikusok is előszeretettel kenték az intézményre saját szennyesük minden tartalmát, az is tény, hogy a valutaalap tevékenységével nem csak az „elnyomottak és megszomorítottak”, a menthetetlen szélsőségesek vagy a gyógyíthatatlan világmegváltók haragját vívta ki. Az elmúlt évtizedekben Joseph Stiglitz től Soros György ig számos, úgymond kanonizált közgazdász és nagy hatalmú üzletember ismerte el: a globalizáció legnagyobb intézményei inkább hátráltatták, semmint segítették a rászoruló országok fejlődését. Különösen érdekesek a Nobel-díjas közgazdásznak, Stiglitznek a meglátásai, aki előbb Bill Clinton amerikai elnök közgazdasági tanácsadója, majd az IMF testvérintézményének, a Világbanknak az alelnöke és vezető közgazdásza volt, így első kézből szerezhetett tapasztalatokat a rendszer természetéről.

Nos, a szókimondásáról ismert Stiglitz véleménye, amelyet A globalizáció és visszásságai című, 2002-ben megjelent könyvében fejtett ki, meglehetősen lesújtó. A közgazdász egyik legfőbb kifogása, hogy az IMF dogmatikus gazdaságpolitikát erőltet a bajba került országokra: „Nemigen láttam átgondolt vitákat és elemzéseket egyes alternatív megoldásokból fakadó következményekről. Csak egyfajta recept létezett. Mások véleményét nem kérték ki. A nyílt, őszinte vitákat nem vették szívesen (…) Az országoknak ellentmondást nem tűrően kellett követniük az ideológia vezérelte gazdaságpolitikai recepteket.”

Idetartoznak a mantraként ismételgetett megszorítások, amelyek bizonyos keretek között szükségesek, ha viszont túlzásba viszik őket, az a gazdaságot súlyos recesszióba, a társadalom egy részét pedig kilátástalan helyzetbe taszítja. „Ha 10000 méterről dobunk le egy bombát, fel sem fogjuk, mit teszünk. A modern gazdaságirányítás hasonlít ehhez: a luxushotelből az ember könnyedén írhat elő olyan gazdaságpolitikát, amelyet kétszer is meggondolna, ha ismerné azokat, akiknek az életét tönkreteszi” – állítja Stiglitz. Az IMF által megfellebbezhetetlennek tartott másik alapelv a privatizáció, amely olykor valóban növelheti a hatékonyságot és a produktivitást, sokszor viszont a fogyasztói árak megugrásához vezet, valamint azt eredményezi, hogy az állami vagyon nyomott áron kerül magánbefektetők kezébe – gondoljunk csak a kilencvenes évek magyarországi kiárusítására.

Összességében Stiglitz szerint az IMF arrogáns és lekezelő modorú, hozzáállása antidemokratikus, és egyike a legkevésbé átlátható intézményeknek. Szerinte megalapozottak azok az aggályok, miszerint a valutaalap nem elég, hogy „visszatükrözi a pénzügyi körök személetmódját, de az ő érdekeik és szempontjaik szerint is cselekszik”.

Még egyértelműbben fogalmazott a Nobel-díjas közgazdász a brit Independent egyik publicistájának: „Amikor az IMF megérkezik egy országba, egyetlen dologban érdekelt: hogyan lehet biztosítani, hogy a bankok és pénzügyi intézmények hozzájussanak a pénzükhöz. (…) Az IMF az, amely életben tartja a spekulánsokat. Ők nem érdekeltek a fejlődésben vagy abban, ami kisegítene egy országot a szegénységből.”

Természetesen Stiglitz véleménye sem szentírás, lehet, sőt kell is vele vitatkozni – azt a közelmúltban épp lapunk hasábjain ismerte el a szakember, hogy az IMF az elmúlt években jó irányba is tett lépéseket. Így az intézmény már nem veti el a tőkepiaci regulációk szükségességét – bár ezt továbbra is csak végső esetben ajánlja –, valamint azt is elismeri, hogy a bérek lejjebb nyomása végül csak fokozza a válságot. Másrészt az sem kérdéses, hogy a fő felelősség továbbra is a bajba került államok kormányait terheli – a lavinát ugyanis minden bizonynyal ők indították el azáltal, hogy eladósították országukat.

Mindent összevetve mégis úgy tűnik, hogy a washingtoni üvegpalota irodáiba még mindig nem szűrődik be eléggé azon tömegek hangja, akmelyeknek életét csak tovább mérgezte az általuk előírt gyógymód. Talán érdemes lenne teljesen kitárni az ablakokat – mielőtt még bedobják azokat egy téglával.