Világgazdaság Online

Önmagában természetesen az is szép volt, hogy az összegyűlt vezetők egyetértettek abban, milyen rossz lenne, ha bevállalnák azt a pusztítást, amelyet a globális hőmérséklet több mint 2 Celsius-fokos növekedése jelentene. Legalább némi figyelmet szenteltek a sokasodó tudományos bizonyítékoknak. Emellett megerősítették az 1992-es riói keretegyezmény néhány elvét a „közös, de differenciált felelősségről és az ennek megfelelő adottságokról”. Ugyanilyen módon fejezték ki a fejlett államok az egyetértésüket, hogy a fejlődőknek „megfelelő, kiszámítható és fenntartható mértékben bocsátanak rendelkezésre pénzügyi forrásokat, technológiát és kapacitásokat”.

Koppenhágában az igazi kudarcot nem a jogilag kötelező egyezmény elmaradása jelentette. A valódi bukás az volt, hogy arról sem sikerült megállapodni, hogyan kellene megmenteni a bolygót, miként kellene visszafogni a karbonkibocsátást, miként kellene megosztani a terheket és hogyan kellene megsegíteni a fejlődő államokat. A 2010–12-es időszakra – az adaptáció és a következmények tompítása végett – vállalt 30 milliárd dolláros kötelezettség még mindig messze elmarad azoktól a súlyos százmilliárdoktól, amelyeket 2008–09-ben odalapátoltak a bankoknak mentőakciók címén. Ha megengedhetjük, hogy ennyit szánjunk a bankok megsegítésére, akkor nyilván ennél többet kellene szánnunk a bolygó megmentésére.

A kudarc következményei máris szembetűnők: a kibocsátási kvótákra az Európai Unió által alkalmazott kereskedelemben a légkör terhelhetőségére vonatkozó engedélyek ára máris esett. Ez egyet jelent azzal, hogy a cégeknek csökkent az érdekeltségük a kibocsátott szénvegyületek mennyiségének jelenlegi mérséklésére és a légköri terhelés jövőbeni csökkentését célzó beruházásokra.
Vannak cégek, amelyek helyesen akartak cselekedni, és pénzt szántak volna az emisszió csökkentését célzó beruházásokra. Ezek azonban most amiatt aggódhatnak, hogy versenyhátrányba kerülnek azokkal szemben, akik nyakló nélkül folytatják a légkör terhelését. Az európai cégek például kompetitív hátrányt lesznek kénytelen elszenvedni amerikai versenytársaikkal szemben, amelyek mindenféle költségteher nélkül onthatják a levegőbe a romboló gázokat.
A koppenhágai kudarc hátterében több mélyen fekvő probléma húzódik meg. A kiotói egyezmény allokált bizonyos kibocsátási jogokat, amelyekre akár értékes eszközként is lehetne tekinteni. Ha ezeket a jogokat megfelelően adminisztrálnák, s a kibocsátást korlátoznák, akkor az engedélyek évenkénti értéke több ezer milliárd dollárra is rúghatna. Ezért nem csoda, hogy a kvóták birtoklása ügyében máris nagy viták folynak.
Ebben az összefüggésben elfogadhatatlan, hogy a jövőben több kibocsátási jogot kapjon az, aki korábban nagyobb emissziót folytatott. Egy legalább tisztességes allokációs formula szerint a fejlődő államoknak egy főre számítva azonos terhelhetőségi kvótákat kellene kapniuk. Ennél is etikusabb elv lenne az, ha egy főre számítva többet kapnának a szegényebbek. Egy fokkal még tovább menve leszögezhetnénk: az lenne a legetikusabb, ha azok az országok, amelyek a múltban nagyobb szennyezést folytattak – főleg a probléma 1992 óta hivatalos elismertsége után –, a jövőben kevesebb jogot kapnának erre.
Az engedélyeknek ilyen elvek szerinti allokálása százmilliárd dolláros nagyságrendű értéktranszfert valósítana meg a fejlett ipari államokból a fejlődők javára. Márpedig ha figyelembe vesszük, hogy akár csak 10 milliárd dollárnak az előteremtése is milyen nehézségekbe ütközik – nem is beszélve arról a 200 milliárdról, amelyre évente szükség lenne a következmények enyhítése és az alkalmazkodás végett –, akkor ez vágyálomnak tűnik.
Ezért talán ideje lenne kidolgozni egy másfajta megközelítést: minden országnak kötelezettséget kellene vállalnia arra, hogy megemeli a kibocsátási jogok díját, például egy egyezményesen elfogadott, tonnánként 80 dolláros szintre. Ezt a bevételt a kormányok alternatív forrásként kezelhetnék más adókkal szemben, abból kiindulva, hogy a jókkal szemben inkább a rossz dolgokat kell megadóztatni. A bevétel egy részét a fejlett államok a fejlődők megsegítésére fordíthatnák, például az erdőik megóvásának a támogatására, ez a karbonlekötés miatt globális jótéteménynek számítana.
Azt már láttuk, hogy önmagában a jóakarattal éppen ennyire tudtunk jutni. Ezért a jövőben a jó szándékhoz kapcsolni kell az egyéni érdekeltséget, ez hatásos lehetne például olyan államok esetében, amelyek egyébként is félnek a feljövő országok versenyétől. A vámhatárokon például pótlólagos vámokat lehetne kivetni olyan államokból érkező szállítmányokra, ahol nem szedtek be helyben a termelés után karbonadókat. Ezzel ki lehetne egyenlíteni a játékban az esélyeket, és késztetve lenne a többi kormány a kibocsátás megadóztatására.
A lényeg most az idő. Miközben a világ tanakodik, az üvegházhatású gázok tovább dúsulnak a légkörben, és tovább csökken az esély arra, hogy 2 Celsius-fok alatt lehessen tartani a felmelegedést. A kibocsátási jogokon alapuló kiotói megközelítésnek már kellő esélyt adtunk. Tekintettel azonban ennek a rendszernek az alapvető hibáira, a koppenhágai kudarcnak igazán nem lenne szabad senkit meglepnie. Ezért megérné, hogy az alternatívájának igazi esélyt adjunk.

A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org