Amerika a világ minden részébe exportálta a toxikus jelzáloghitel-papírokat és a deregulált szabadpiac filozófiáját. Ez utóbbiról a rendszer főpapja, Alan Greenspan is megállapította, hibás elképzelés volt. Amerika emellett a nagyvállalati felelőtlenség kultúráját is exportálta átláthatatlan részvényopciók formájában, és ez a mostani válságban – csakúgy, mint az évekkel ezelőtti Enron- és Worldcom-ügyben – oly súlyos szerepet játszó gyatra könyvelési gyakorlatra bátorított. Végezetül Amerika exportálta a jelenlegi gazdasági visszaesést.
A Bush-kormányzat utóbb ráállt arra, amit minden közgazdász követelt: feltőkésítette a bankokat. Mint azonban mindig, az ördög itt is a részletekben rejtőzik, ezért elképzelhető, hogy Henry Paulson pénzügyminiszternek sikerült ezt az – eredetileg helyes – elképzelést is felforgatnia. Szemlátomást kitalálta, miként kell a bankokat úgy feltőkésíteni, hogy azok közben ne kezdjék újra a hitelezést, ez pedig rossz kilátásokat tartogat a gazdaság számára.
Különösen súlyos körülmény, hogy Paulson sokkal kevesebbet kapott ellentételezésként a feltőkésítésért, mint például Gordon Brown brit miniszterelnök. (És akkor még ne is beszéljünk arról, amihez Warren Buffett jutott a legerősebb amerikai befektetési banknak számító Goldman Sachs feljavításához folyósított, jóval szerényebb összeg ellenében.) Amint a részvényárak alakulása is jelzi, a befektetők valóban úgy érzik, jól jártak.
Az amerikai adófizetők rovására kötött rossz üzlet miatti aggodalomra egyrészt a tornyosuló államadósság ad okot. Már a pénzügyi válság kezdete előtt világos volt, hogy a szövetségi állam adóssága – szemben a 2001-es 5700 milliárddal – az idén meghaladja a 9000 milliárd dollárt. Az idei hiány megközelíti az 500 milliárdot, a jövő évi pedig még nagyobb lesz, ahogy mélyül a válság. Az Egyesült Államok gazdaságának egy nagy összegű ösztönző csomagtervre lenne szüksége. Ezzel szemben a Wall Street fiskális konzervatívjai (igen, éppen azok, akik ezt a visszaesést ránk hozták) a hiány mérséklését követelik majd (mint tette azt a nagy válság idején Andrew Mellon).
A krízis mára átterjedt a feljövő és a kevéssé fejlett államokra is. Ebben a helyzetben figyelemre méltó, hogy – minden problémája ellenére – még mindig Amerikát tartják a legbiztonságosabbnak, ahová érdemes a pénzt kihelyezni. Ez egyáltalán nem meglepő, mert feltételezésem szerint az Egyesült Államok kormánya által adott garanciák – ebben a helyzetben – még mindig hitelesebbek, mint amelyeket egy fejlődő állam kormánya képes nyújtani.
Miután Amerika – a problémái kezelésére – továbbra is felszippantja a világ megtakarításait, a kockázati felárak még mindig növekszenek, a globális kereskedelem, a jövedelmek és a nyersanyagárak szintje pedig tovább esik, a fejlődő államok nehéz idők elé néznek. Szenvedés vár azokra az országokra, amelyeknek már a válság előtt nagy kereskedelmi hiányuk volt, amelyek hatalmas adósságot görgetnek maguk előtt, és amelyek szoros gazdasági kapcsolatban álltak az USA-val. Azok az államok, amelyek – Kínához hasonlóan – nem liberalizálták teljes mértékben a tőkepiacaikat és a pénzügyi rendszerüket, hálásak lesznek, amiért nem hallgattak Paulson és más amerikai pénzügyminisztériumi vezető tanácsára.
Többen máris a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulnak segítségért. Aggályos azonban – legalábbis az esetek egy részében –, hogy az IMF visszatér a régi, megbukott forgatókönyvekhez, és elrendeli a fiskális, illetve a monetáris szigort, amely csak fokozná a meglévő globális egyenlőtlenséget. Miközben a fejlett ipari államok anticiklikus lépésekhez folyamodnak, a fejlődőkre destabilizáló hatású gazdaságpolitikát akarnak kényszeríteni, amely akkor űzné el a tőkét, amikor arra a legnagyobb szükségük lenne.
Tíz évvel ezelőtt, az ázsiai válság idején sok vita volt arról, hogy meg kell reformálni a globális pénzügyi architektúrát. Mára világossá vált: ez ügyben túl kevés történt, ezért most nem engedhetünk meg újabb halasztást. Lehet, ez az a momentum, amikor egy új, „Bretton Woods” mintájú rendezés vált szükségessé. A régi intézmények felismerték a reform szükségességét, de csigalassúsággal haladnak előre, nem tettek semmit a mostani válság megelőzéséért, a bekövetkezte után pedig kétséges, hogy képesek rá hatékony választ adni.
Annak idején 15 évre és a második világháborúra volt szükség, hogy a világ országai szembenézzenek a globális pénzügyi rendszer gyengeségeivel, amelyek hozzájárultak a nagy válság elmélyüléséhez. Azt csak remélni lehet, hogy ez alkalommal nem kell ennyi idő, mert az egymásrautaltság és a kölcsönös függőség mai szintjén túl nagy árat kellene fizetni a halogatásért.
Míg azonban az eredeti Bretton Woods-i rendezés az USA és Nagy-Britannia dominanciája alatt jött létre, ma markánsan eltérő globális tájképet látunk. Az eredeti Bretton Woods-i intézményeket hajdan olyan gazdasági doktrínák szerint határozták meg, amelyek bukása ma már nemcsak a fejlődő államokban vált nyilvánvalóvá, hanem magának a kapitalizmusnak a központi régióiban is.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008
@ www.project-syndicate.org