Elnökségi emlékek
A legmaradandóbbak az elnökségi városnevekhez kötődő szerződések. Hollandia kettőt is magáénak mondhat – a maastrichtit (1990) meg az amszterdamit (1997) –, de sokakban emlékezetes maradt a franciaországi nizzai is (2000-ből – nem feltétlenül pozitív előjellel…). A portugálok számára a lisszaboni szerződés (2007) egyfajta kompenzáció, mert az előző portugál elnökség nyomán híresült el az utóbb inkább kudarcnak bizonyult lisszaboni stratégia.
Elnökségi városnevekhez kötődhetnek fontos közösségi kezdeményezések is. Emlékezzünk a barcelonai folyamatra. (Az 1995-ös spanyol elnökség hozománya a 2000-es évek közepére kifulladt euromediterrán partnerséggel!) A bel- és igazságügyi együttműködés mélyítésén három elnökség is rajta hagyta a keze nyomát: kezdődött a tamperei folyamattal (az 1999-es finnországi októberi tamperei csúcson), folytatódott öt évvel később a hollandok alatt hágai programként, amelyet a tavalyi svéd elnökség nyomán ez évtől a stockholmi program váltott fel. A kelet-európai EU-bővítési folyamathoz is több elnökség a „nevét adta”: az 1993-as dán elnökség idejéből datálódik a ma is élő koppenhágai kritériumok rendszere, majd először az 1997-es luxembourgi csúcs döntése nyomán emlegették sokáig a luxembourgi tagjelölteket, amelyeket utóbb – az 1999-es finnországi decemberi csúcs döntése miatt – kiegészítettek a helsinki (jelölt) országok. Aztán: ki ne emlékezne az euróhoz történő csatlakozás előfeltételéül szolgáló maastrichti kritériumokra?! Végül említtessék még meg a 2011-es belga elnökség idején elfogadott laekeni nyilatkozat (Laeken Brüsszel egyik kerülete, itt van a királyi család rezidenciája): ez jelentette a formális startlövést a később csúfos véget ért alkotmányos szerződéshez (amelynek a tartalma viszont néhány évvel később a lisszaboni szerződésben újjáéledt).
A szerződések lezárása persze évek egymásra épülő munkájának a gyümölcse. Az így szerzett babérokhoz képest sokak szemében nagyobb értékkel bírnak a kifejezetten az adott elnökségek erőfeszítései nyomán kinőtt eredmények. Valamennyi kelet-európai tagjelölt emlékszik például arra, ahogy a 2001-es svéd elnökség szívós bővítési diplomá-
ciája meghatározó módon lendített a csatlakozási tárgyalások előzőleg éppen hogy megrekedni látszó folyamatán.
További példa az európai közös energiapolitika meghirdetése, amely sokak számára máig hihetetlen módon a brit EU-elnökséghez kapcsolódik (2005, Hampton Court). Szintén ad hoc elnökségi hozomány a válságra válaszul életre hívott G20-as együttműködési keret, amely az akkori francia elnökség hathatós fellépésének köszönhető. A franciákat dicséri az EU-energiacsomag 2008-as lezárása is. De hogy a németeknek is jusson a dicsőségből: mindmáig emlékezetes, ahogy az alkotmányozó szerződés bukása utáni apátiából jóformán néhány héten belül mindenkit felrázott a Merkel vezette 2007-es német elnökség, olyannyira, hogy csak a Lengyelországban akkor éppen hatalmon lévő Kaczynski fivéreken múlott, hogy nem jött össze már a német fél év végére maga az új szerződés is. Szintén sokan emlékeznek még Schröderék 1999-es márciusi sikerére, amellyel vert helyzetből visszahozták a 2004-es bővítés előtt utat nyitó hétéves közösségi pénzügyi keretről (az Agenda 2000-ről és az agrárreformról) szóló megállapodást.
A kép teljességéhez tartozik, hogy – a brüsszeliek számára legalábbis – emlékezeteset tud alkotni az az elnökség is, amelyik mindig elkészül a tárgyalási javaslataival, mindenkinek hasznos ötletekkel áll elő, konstruktívan szervezi és irányítja az üléseken a munkát, néhány, régről húzódó jogalkotási dossziét esetleg le is zár. Ezekről ugyan ritkábban ír a sajtó, de a munkában részt vevők évekig számon tartják.
Januártól hozzánk kerül a labda. Rajtunk (is) áll, hogy mit játszunk meg vele.
Fóris György a BruxInfo EU-szakértője
