Világgazdaság Online

A héten ismét csökkentette alapkamatát a Magyar Nemzeti Bank, amely így már 500 bázisponttal alacsonyabb, mint a világgazdasági válság hazai berobbanásakor, a tavaly októberi-novemberi csúcs idején volt. Emellett a pénzpiaci és az egyensúlyi helyzet további normalizálódásaként értelmezhető, hogy a jegybank a kamatcsökkentési sorozat jelenlegi – sőt, a közeljövőben is valószínű – folytatása mellett mindkét irányban 50-ről 100 bázispontra szélesítette az irányadó kamat körüli kamatfolyosót. Bár a jelenlegi hazai alapkamat – csakúgy, mint a magyarországi kamatszint általában – még mindig jókora felárat tartalmaz a nyugat-európai vagy a visegrádi országok kamataival összevetve, karácsonyra jó eséllyel elérjük majd a hazai alapkamat történetében historikus mélypontnak számító 6 százalékot (amely a 2006-os választásokat megelőző háromnegyed évben volt megfigyelhető). A fiskális stabilizáció tehát igen gyorsan számottevő monetáris könnyítést hozott magával, megfelelve azoknak a várakozásoknak, amelyek az erőteljes kiigazításhoz nem csupán a valutaválság fenyegető rémének elhárítását, hanem egy lényegesen támogatóbb belföldi kamatkörnyezet ígéretét is társították.

Átlagos bizalomszintű gazdasági és társadalmi környezetben ez már minden bizonnyal elegendő is lenne ahhoz, hogy a lakossági és a vállalati hitelfelvétel ismét nekilendüljön, mégpedig a pénzügyi stabilitást tekintve a válság előttinél kedvezőbb forint/deviza arány mellett. Csakhogy a hitelpiac nálunk továbbra is pang – a feltűnően óvatos pénzintézetek nem igazán kínálnak vonzó hitelfelvételi lehetőségeket a vállalkozásoknak. Mi több, az új felmérések arra utalnak, hogy a belföldi piac dinamikájától függő kisebb cégek hitelkereslete is alacsony szinten stagnál: beruházásaikat tovább halasztják, és egyre nagyobb hányaduknál érzékelhető a tartalékok kimerülése. A magyar kisvállalkozások közül egyre többen kerülnek furcsa versenyfutásba az idővel: ha az érdemi fellendülés megindulása túlságosan sokat késik, akkor képtelenek lesznek átvészelni azt a periódust, amely a súlyos piacszűkülés miatt bizonyos idő után már puszta fennmaradásukat kérdőjelezi meg.

Elvben a mostanihoz hasonló időszakokban, amikor a külső és a belső piac dinamikája lényegesen eltér, mégpedig az előbbi javára, kézenfekvő reakció lenne az export-erőfeszítések fokozása. Márpedig vélhetően ez az a pont, ahol – nyelvtudás, nyitottság, kockázatvállalás, termék- és szolgáltatásinnováció hiányában – a hazai kis cégek döntő hányada elbukik. Hiába hozták meg példás gyorsasággal 2008 végén, illetve 2009 elején a nélkülözhetetlen költségcsökkentő intézkedéseket, az újpiacok megszerzésében tipikusan kudarcot vallanak. Ennek kapcsán persze újólag szembesülnünk kell azzal is, hogy a válság előtt milyen jelentős mértékű volt a sokat kárhoztatott, kiugróan magas újraelosztási hányaddal jellemezhető magyar állam piacteremtő hatása.
Hasonlóan a válság kirobbanását megelőző másfél évtizedhez, a vállalatok közül most ismét az exportáló feldolgozóipari cégek kilátásai tűnnek inkább biztatónak. Ezeknél a cégeknél jó esély van arra, hogy a külpiaci trendfordulóval párhuzamosan előbb stabilizálják, majd ismét lendületesen növeljék termelésük és jövedelmezőségük szintjét. A belföldi kis cégek pedig reménykedhetnek: többségük valahogy talán túléli azt az időszakot, amíg beszállítóként ismét rákapcsolódhatnak a multinacionális nagyvállalatok leányvállalataira. Ebből persze aligha lesz robusztus magyar növekedés – ahhoz a kisvállalkozások külső piacszerzési képességének is érdemben nőnie kellene. Márpedig erre csak a humántőke és a vállalkozói attitűdök érdemi javulása esetén, vagyis legfeljebb hosszabb távon van esély.

szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója