Világgazdaság Online

Az a hír, hogy egy brit lap állobbistának adta ki magát, és 100 ezer eurót ajánlott fel „módosítási indítványok beterjesztéséért” európai parlamenti képviselőknek, akik közül négyen – ennyi már biztos – ráálltak az egyezségre, sokakban megerősítette a hitet, hogy a lobbizás a korrupció melegágya, és különösen az az EU-intézmények körül. A lobbizásnak Kelet-Európában amúgy is mindenütt nagyon rossz a reputációja. Többnyire vaskos borítékokat dugdosó, sötét szemüveges alakokat képzelnek mögé, akiknek egyetlen dolguk, hogy kilóra megvásároljanak befolyásos embereket.

Pedig a lobbizás mindenekelőtt egy szakma. Szakterületeken végezve nem is könnyű, komoly felkészültséget, kiterjedt kapcsolatrendszert és napi nagyon sok órás munkát feltételez. Brüszszelben mindenképpen, ahol mintegy 15 ezer lobbista működik, tevékenységük pedig nem gyanúsnak, hanem éppen hogy indokoltnak minősül. A brüsszeli lobbisták közül egyre többen EU-intézményekbe szóló akkreditációs kártyát váltanak ki, amelyen pontosan rajta van, hogy az illető ki(k)nek a nevében jár el. Egy ilyen kártyával az Európai Parlamentben beülhetnek a hallgatói karzatra bármilyen plenáris vagy szakbizottsági ülésre, és itt – csakúgy, mint a Európai Bizottságnál – ajtók sora nyílhat meg előttük. Mert a lobbista véleményt hoz, ismereteket közvetít az esetleg Brüsszeltől sok száz vagy akár ezer kilométerre lévő valóságról és adottságokról.

A lobbista – belőlük sokféle van, a szakmai-iparági ernyőszervezetektől a munkavállalói érdekvédőkön át a nem kormányzati társadalmi szervezetek mozgalmáig – mindig valaminek vagy valaki(k)nek az érdekében igyekszik véleményeket, szempontokat beadagolni. És mert sokszor egymást kizáró alapokról bombázzák szempontjaikkal például az EP-képviselőt, ezért ez utóbbit voltaképpen segítik is abban, hogy tágabb összefüggésben lásson ügyeket, és felkészültebben tudjon összehasonlítani akár szélsőséges véleményeket is. Olyan információkat hoznak az EP-képviselő irodájába, amelyekről az nélkülük nem tudhatna.

Ezért szeretik a lobbistát, akinek errefelé egyáltalán nem rossz a híre. Még kevésbé asszociálnak személyéhez kitömött borítékokat. Mert aki ismeri az EU-döntéshozást, az tudja, hogy amíg egy jogszabálytervezetből (uniós) törvény lesz, addig annyi szereplőn megy át az ügy – pusztán az EP-ben legalább háromszáz képviselő támogatását meg kell nyerni, hogy például egy elindított módosításnak értelme legyen –, hogy annyi pénz nincs, amennyit a szükséges számú borítékokba bele kellene rakni.
Nyilván ebből is fakad, hogy bár 19 éve figyelem közvetlenül a helyszínen az EU-intézmények életét, ez idő alatt pedig akadt már korrupciós ügy, urambátyám-disznóság is (Édith Cresson egy egész bizottságot buktatott meg vele), de lobbistabotrányra egyre sem emlékszem. Mert nyilván nincs az a tőkeerős lobbista, aki Brüsszelben mindenkit meg tudna kenni, hogy tényleg biztosított legyen az ő igaza.

És hát ezért volt nemcsak morális bukás, de szakmai primitívség is az eddig leleplezett négy EP-képviselő részéről – pedig osztrák exbelügyminisztertől román exkülügyminiszterig nagy halak is akadtak közöttük –, hogy elhitték a megkörnyékezés valóságosságát. Ha kicsit is belegondoltak volna az Európai Unió valóságába, gyanakodniuk kellett volna, hogy ennek így – a látszólagos ajánlattevő számára – nincs értelme.

Hogy éppen mert Brüsszelben egy lobbista nem gyanús, ezért ez a mostani ügylet nagyon is az. Azzal, hogy bedőltek, annyit értek csak el, hogy morálisan ellehetetlenült a személyük, szakmailag pedig leszerepeltek. Ráadásként hatalmas kárt okoztak az amúgy is legitimációs válságban vergődő Európai Parlament számára. Egyedül a The Sunday Times járt jól: sikeres sztorijával nőtt olvasói közönsége és az euroszkeptikusok tábora.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője