Kincseket termel már a kemence

A kemence 1200 fokos, István kiveszi a csövet, folyamatosan forgatja, belefúj, s a rúd végén kis gömb formálódik. Másfél perc múlva már látszik: váza lesz az eredmény. Kis csoda ez: újra elindult az üveggyártás Parádsasváron. A településen több évszázados hagyománya van e munkának, a híres gyár – amelynek termékeit világszerte ismerték – 2004-ben zárt be. Az Art Glass Kft. Parád tulajdonosai 2006-ban határozták el: tesznek azért, hogy a tradíció ne vesszen el. Berényi Zsolt cégvezető elmondta: tulajdonostársának édesapja, Rénes György, továbbá Házi Tibor nemzetközileg elismert üvegtervező iparművészek már az 1970-es évek derekán megálmodtak egy magántulajdonú üveggyártó manufaktúrát. Megépítettek egy hutaépületet egy olvasztó- és két hűtőkemencével, azonban a termelés soha nem indult el. Alapvetően azért, mert az akkori politikai és gazdasági környezet ezt nem tette lehetővé.

Hosszú évek teltek el, a két nagyot álmodó művész meghalt, s leszármazottaik néhány esztendővel ezelőtt gondoltak arra, hogy meg kellene valósítani az elődök terveit. Folyamatosan keresték a pályázati lehetőségeket: előbb épületbővítésre nyertek pénzt, majd 2012-ben kemencekorszerűsítésre.

– Az első kérdés nem az volt, hogy mit és hogyan tudunk gyártani, hanem hogy mit és hogyan tudunk majd eladni – idézi fel Berényi Zsolt, a cég vezetője. – Egy frankfurti nemzetközi vásáron nyilvánvalóvá vált: van igény a termékekre.

A cég ma nyolc embernek ad munkát, további bővítést is terveznek. Elsősorban külföldi megrendelésre dolgoznak, készítenek poharat, vázát, csészét, de még tojást is. A termékek a legmagasabb minőségi színvonalat képviselik, a lényeg az egyediségen van. Aki innen elvisz egy pohárkészletet, annak legfeljebb 100 „testvére” van. A forma és a minta hagyományos parádsasvári, az alapanyag ólommentes kristályüveg, tapintását, fényét, áttetszőségét tekintve az ólomkristályhoz hasonlít (többen elsőre annak is vélték). Szlovencsák Zoltán gyakorlatilag a fél életét a híres üveggyárban töltötte, szakoktatóként ment nyugdíjba. Mint mondja: vérzik a szíve, ha az egykori munkahelyét látja. A kis üzemben dolgozók mindegyike az ő tanítványa.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer üvegfúvócsövet veszünk a kezünkbe – meséli a szakember. – A falubeliek sorban jönnek, kérik, had’ nézzék meg, hogyan dolgozunk. Nagyszerű látni az arcukon a felismerést: nem halt ki az üveggyártás. Persze a tízéves kihagyás nem múlt el nyomtalanul, ezért is kerestek meg a tulajdonosok, s én gondolkodás nélkül igent mondtam a felkérésre.

A munka folyamatos odafigyelést, nagy precizitást igényel: milliméter pontosan kell dolgozni, ügyelni egyebek között a hőmérsékletre, falvastagságra. Hibázni nem lehet, hiszen javításra nincs lehetőség. Mint mondják: az marad meg üvegfúvónak, aki „gyerekként” vagyis az iskola elvégzése óta ezzel foglalkozik.

A műhelyben mindenki minden munkafolyamathoz ért, s szereti azt, amit csinál. Szinte egyszerre mondják: ezt másképp nem is lehet.

Fülsértő zúgás helyett madárcsicsergés

Aki járt valaha is a híres parádi üveggyárban, az tudja: egymás szavát is alig lehetett annak idején hallani, mintha csak egy repülőgépmotor zúgott volna az üzemben. Ezzel szemben a mostani kis műhelyben már elektromos kemencék működnek, az ott dolgozók a madárcsicsergést hallgatva fújják az üveget. A modern szerkezetbe ráadásul tizedannyi energiát kell betáplálni, mint a korábbi, gázüzemű kemencékbe, tehát nemcsak csendesebb, de környezetbarátabb is elődjénél. A tulajdonosok határozott terve, hogy egy újabb pályázati lehetőséget megragadva, a jövőben napenergiával működtessék a berendezéseket, s vendégeket is fogadjanak majd.