A kölni bíróság tárgyalóterme olyan volt Thomas Middelhoffnak, mint egy színpad. Elöl két tucat topügyvéd foglalt helyet, hátul érdeklődők és újságírók zsúfolódtak össze. A 61 éves csúcsmenedzsernek nem holmi apró-cseprő ügyben volt jelenése tavaly novemberben, a legfontosabb tanú volt egy egykori bizalmasa által indított milliárdos perben. Amikor belépett a terembe, minden szem rászegeződött, ő pedig ismét sütkérezhetett a napfényben, amely eddig is úgy hajtotta előre, mint egy Duracell-nyuszit. Middelhoffot két héttel kölni „fellépése” után egy másik perben három év börtönre ítélték hűtlen kezelés miatt.
Thomas Middelhoffot, a Bertels-mann médiakonszern egykori vezérét sok kollégája „Nagy T”-nek becézte, nem véletlenül. Volt, hogy egyes szám első személyben beszélt a cég manővereiről, vagy azzal dicsekedett, hogy még a Blackstone-vezér Stephen Schwarzmannal, korunk egyik legnagyobb kapitalistájával is bizalmas beszélgetéseket folytat. Máskor pedig azt fejtegette, a kereskedelmi konszern első embereként hogyan akarta anno „kicsontozni” az Arcandort, és ezért mekkora prémiumot kapott.
ŐSERŐ Az olyan narcisztikus vezetőkben, mint Middelhoff, őserő lakozik. Kisugárzásukkal és a mindenhatóságukról szőtt fantáziáikkal képesek életet lehelni lebénult vállalatokba, mint ahogy tette ezt ő is a Bertelsmann-nal a kilencvenes évek végén. Gyakran kimagaslóan nyereségessé és tőzsdei sikersztorivá teszik a cégüket, olykor még történelmet is írnak velük, miközben degeszre keresik magukat.
Különleges személyiségüknek azonban megvan az árnyoldala is: ha a felügyelőbizottság és tulajdonosok nem tartják kordában őket, akkor „normál” társaiknál jóval több kárt okozhatnak – tehát nemcsak a leghatalmasabb, hanem a legveszélyesebb topmenedzserek is egyben. Josef Acker-mann, a Deutsche Bank exvezére tízéves egotrip után egy legyengült pénzintézetet hagyott hátra; Jürgen Schrempp, a Daimler korábbi első embere túlerőltette magát a Chrysler bekebelezésével; Wendelin Wiede-king, a Porsche egykori vezetője anno a VW megvásárlásáról álmodozott – most pedig bíróság elé kell állnia. Az egoista cégvezérek néha többmilliárdos értékeket semmisítenek meg, munkahelyek tömegeit tüntetik el, és elégetik a hitelezők pénzét. S mivel egójuk még az eszüket is kiiktatja, végül magukat is felemésztik.
SEBEZHETŐK Máskor viszont kockázatvállalásukkal, érdekérvényesítési képességükkel és előrelátásukkal új csúcsokra vezetik a cégeket. Mi lett volna például a Volkswagenből Ferdinand Piech, vagy az Oracle-ból Larry Ellison nélkül? „Isten és Larry között az a különbség, hogy Isten nem képzeli magát Larrynek” – jegyezte meg korábban sokatmondón egyik munkatársa az Oracle alapítójáról. Piech és Ellison: mindketten vizionáriusok, tökéletességre törekednek, és élvezetüket lelik a kreatív alkotásban. „A vállalatoknak szükségük van ilyen emberekre. Ők tartják mozgásban a gazdaságot” – véli Borwin Bandelow, a Göttingeni Egyetem professzora, aki a menedzserek pszichéjének többé-kevésbé beteges elváltozásaival foglalkozik.
Persze nem könnyű meghúzni a határvonalat az egészséges narcizmus és a destruktív nagyképűség között, mint ahogy azt a kérdést sem egyszerű megválaszolni, hogy egyesek miért nem képesek betelni önmagukkal. Szakértők egybehangzó véleménye szerint a túlzott önértékelés 40–60 százalékban a génekre vezethető vissza, a többi pedig nevelés és szociális környezet kérdése. Sok esetben a szülők plántálják bele gyermekeikbe azt a tudatot, hogy nagy feladatra lettek kiválasztva. Mások nem kaptak elég elismerést gyermekkorukban, ezért egész életükben ezt próbálják bepótolni. „A narcisztikus személyiségek magabiztosnak tűnnek, a felszín alatt azonban nagyon sebezhetők” – mondja Manfred Kets de Vries, az Insead business school professzora. Éppen ezért megviselik őket a kezdeti kudarcok, amelyek után mindent megtesznek, hogy újabb esélyt kapjanak, és csak azért is megmutassák, mit tudnak valójában.
További részletek a manager magazin 2015. márciusi számában.
