Manager Magazin

„Hiszem, hogy egy lépéssel mindig a szakma előtt kell járni”

Évtizedes szakmai tapasztalattal, de gyakorlatilag a semmiből építette fel Lévai Ferenc az ország egyik legnagyobb halászatát, a horgászparadicsomként és turisztikai központként is működő Aranyponty Zrt.-t, és lett a „nemzet halásza”, aki ma is mindig ott van, ha húzni kell a hálót.

Az, hogy 1950-ben születtem, már jelez valamit: nem a bőségéről volt híres ez a kor, ráadásul a születésem körüli bonyodalmat még az is tetézte, hogy édesanyámnak az akkor nehezen kezelhető strúmája volt. Az orvosok először, amikor két hónapos magzat voltam, el is akartak vetetni, de egy idős professzor azt mondta, jó erős az anyuka, ki fogja bírni ő is, meg a gyerek is a műtétet – érzékelteti Lévai Ferenc, hogy már a világrajövetele is küzdelmes volt. Akkoriban – egy olyan kisvárosban, mint Ercsi pedig főleg – szégyennek számított az abortusz, még ha egészségügyi okokból kényszerült is rá a várandós kismama, de a professzor megmentette ettől a családot. A folytatás sem volt sokkal könnyebb: az 1900 grammos újszülöttet világra hozó édesanyának a strúmaműtét miatt nem volt teje,

de némi praktikákkal csak megmaradtam, aztán pár hónappal később szerencsémre édesapám tizenegy testvére közül az egyiknek szintén lett gyereke, onnantól kezdve pedig én is kaptam anyatejet

– hozott egy példát a nagy család előnyeire.

„Ercsiben akkor tótok, rácok, svábok és cigányok éltek nagy békességben. A családom nagy része rác, a másik sváb, az öreganyámék még rácul imádkoztak. A névadó Lévai nagyapám valamelyik őse úgy került ide annak idején a felvidéki Léváról, hogy tót fakereskedőknek tolmácsolt, aztán az akkor színrác Tökölön ragadt, mert beleszeretett egy gyönyörű menyecskébe, a család csak később került Ercsibe” – merült el egy kicsit a múltban. Amelynek a jelek szerint a nők mindig fontos szereplői voltak: például a nagyapját a nagyanyja csak furfanggal tudta hazacsalogatni az olasz hadifogság után egy jómódú birtokos családtól, ahol a lehető legközelebbi kapcsolatba került annak egyik hölgytagjával.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

A szülei egyszerű emberek voltak. „Édesapám, dacára annak, hogy nagyszerű képességei voltak, a világháborúból hazajőve nem vállalta a cukorgyári igazgatóságot, így aztán vasraktári középvezető volt a Bányagyutacsgyárban, ahol édesanyám betanított munkásként dolgozott. Kisiskoláskoromban nem volt televíziónk, csak a recsegő-ropogó néprádiónk, meg az olvasás, ami nekem nagy élményt nyújtott, és rengeteget tanultam belőle.” Körülbelül nyolcéves korától a Duna és a Duna melléke lett az élettere, „még nem engedtek el a partra, mert veszélyes volt, de szerencsére soha nem történt semmi baj senkivel” – jelzi, hogy az anyai tiltásnál erősebb volt a folyó iránti vonzalom. Két halásztanya is volt Ercsiben, „mindig ott sertepertéltünk, megtanultunk hálót kötni, aztán amikor nagyobbak lettünk, vittek magukkal, és segíthettünk a halászatban, nekem ezek csodálatos élmények voltak”.

LÉVAI FERENC

Az Aranyponty Zrt. alapító tulajdonosa. Két házasságából négy gyermeke van, kettő az első feleségétől, egy a másodiktól, egy pedig az utóbbi által a családba „hozott”. Nagyfia Laoszban vezeti a cég vegyesvállalatát, amely a legmodernebb halhibridivadékokat állítja elő, nagylánya pedig a csak magyar halakból dolgozó halétterem, a Halkakas vezetője. Régi hobbija a vadászat, újabban pedig ráérzett a borászat ízére, ezért ha ki akar kapcsolódni, kimegy a szőlőbe, kóstolgatja a saját borokat, vagy a barátokkal süt egy kis szalonnát, esetleg „összedob” egy harcsapörköltet.

Nem is csoda, hogy a továbbtanulás kevésbé érdekelte, és inkább maradt volna halásznak, de az apja azt mondta, ő Ercsiben csak szegény halászt látott, tanuljon inkább Budapesten, a MOM szakközépiskolájában mechanikai műszerésznek. Mindennap fél négykor kelt, és késő este ért haza. A tanulással nem volt gondja, „egyedül a matekkal, ami általában első óra volt, és nekem a Déli pályaudvar melletti pékségben kapott reggeli után éppen akkor kezdett leragadni a szemem”.

„Úgy voltam vele, egyszer abba kell hagyni a kereskedést, mert az nem az én világom, én a halat termelni akarom, ráadásul megfogott a sárréti vidék is”
Fotó: Móricz-Sabján Simon

A százhalombattai kőolajfinomítóban töltötte a gyakorlati idejét, de már az első héten tisztázta, hogy őt a Duna érdekli, így „heti öt-tíz kiló keszeggel kiváltottam a munkahelyi ténykedésem”. Következett a két év katonaság, ahol szintén ellátta hallal a feljebbvalókat, s ahonnan nem engedték el a jogi egyetemi felvételire. De még a seregben olvasott egy hírt, hogy Százhalombattára terveznek egy korszerű, temperált vizű halgazdaságot, a későbbi Tehagot (Temperáltvizű Halszaporító és Kereskedelmi Kft.).

Ercsiben az egyik öreg halász beajánlotta a minisztériumi főhalászhoz, Pékh Gyulához, aki kikérdezte a szakmából, „de abban én nagyon otthon voltam, így még onnan felhívta a fekete telefonon Tölg Istvánt, a megalakult halgazdaság kinevezett igazgatóját, és beajánlott neki”. Még aznap találkozott későbbi főnökével, és Dinnyésre került, mert a százhalombattai gazdaság még épült, de Dinnyésen megtanulta a tógazdasági halászatot és a halszaporítást. Itt és később a százhalombattai gazdaságban is sokszor meglepte a főnökeit azzal, hogy mennyire a kisujjában van a halászmesterség. Eközben autodidakta módon képezte magát az elméletből, később pedig diplomát is szerzett.

Láttam, nyugaton ez úgy működik, hogy nemcsak termelnek, de szolgáltatást is kínálnak, ezért építettem éttermet, panziót, horgászcentrumot, múzeumot és wellnessközpontot
Fotó: Móricz-Sabján Simon

A százhalombattai Tehaghoz 1973 őszén került át, a keltetőház halászmestereként kezdte, sok külföldi projektben is részt vett – Csehszlovákiától kezdve az akkori szocialista országokon, Algérián, Iránon, Irakon át Vietnamig –, majd 1988-ban otthagyta a céget, mikorra a ranglétrát végigjárva halászmesterből igazgatóhelyettes lett.

Volt egy kis nézeteltérésem az igazgatóval, de talán még nagyobb szerepet játszott az eljövetelemben, hogy ráéreztem, változások jönnek.

Távozása megdöbbenést keltett a Tehagnál – ahol a titkárnő nem is volt hajlandó legépelni a felmondását – és az Állami Gazdaságok Országos Központjánál is. Utóbbi vezérigazgatója be is hívatta, és állást ajánlott neki a központban azzal, hogy egy évig halászati titkárként dolgozzon, és mellette szervezze meg a saját cégét. Utóbbi annyira jól sikerült, hogy fél év is elegendő volt erre, „addigra már kerestem tízmillió forintot”.

A kereskedés jól ment, de az igazi fordulatot az hozta, amikor 1992-ben megkeresték a mezőfalvai tógazdaságtól, hogy vegyen tőlük halat, mert nem tudják kifizetni a vízdíjat. Rétimajor akkor egy lepusztult halgazdaság volt, de nyélbe ütötték az üzletet. Később bérbe akarták adni neki a veszteséget termelő tavakat, végül bérleti díj nélkül ajánlották fel, csak vigye.

Úgy voltam vele, egyszer abba kell hagyni a kereskedést, mert az nem az én világom, én a halat termelni akarom, ráadásul megfogott a sárréti vidék is

– emlékezett vissza. Amikor kiírták privatizációra, a „kutyának sem kellett”, pedig addigra egy kicsit jobb állapotba hozta a tavakat és a környező infrastruktúrát. Végül 36 százalékos hitelből megvette. „Szerencsém volt, akkoriban a tógazdaságok zöme leült, és óriási halhiány keletkezett Magyarországon, fölmentek az árak. De a sikerhez az a hit is kellett, hogy egy lépéssel mindig a szakma előtt kell járni” – tette hozzá. Minden pénzt visszaforgatott a gazdaságba, először a termeléshez szükséges infrastruktúrát állította helyre. „Láttam, nyugaton ez úgy működik, hogy nemcsak termelnek, de szolgáltatást is kínálnak, ezért építettem éttermet, panziót, horgászcentrumot, múzeumot és wellnessközpontot.” De nincs megállás, amikor kiépült a szolgáltatáshoz szükséges infrastruktúra, nemrég „mellé tettünk egy biogazdaságot, ahol háromszáz szürkemarha, bivaly és húsmarha legel, van egy biokertészetünk és egy másfél hektáros biopincészetünk is” – vázolja fel, hogy a szolgáltatás minőségének javítása most a legfőbb teendő.

Az ezerhektáros tógazdaság mellé bérelnek még 500 hektárt is, így évi 1500 tonna halat tud piacra dobni.

„A hektáronkénti egy tonna hal az a mennyiség, melyet ökológiailag és ökonómiailag optimálisnak tartok. Sokkal többet is tudnánk termelni, csak akkor már tápot kellene használnom” – jelzi, hogy figyel a természet egyensúlyára.

A hazai ágazat szószólójaként büszke arra, hogy a magyar halászat – a vad- és az erdőgazdálkodással együtt – meg tudta őrizni az 1990 előtti potenciálját. Szerinte azért, mert itt valódi szakmai kényszerprivatizáció történt, ugyanis a lerobbant halastavak senkinek sem kellettek, csak azok maradtak, akik tényleg értettek hozzá. Így már – állatjóléti és nélkül is – több halat bocsátanak ki, mint 1990-ben, és 200–300 hektárral nőtt a halastavak területe is.

HALRA MAGYAR, HALRA BOR!

Szakácsműsorok állandó résztvevője, de mint mondja: csak azért főz a tévében is, hogy népszerűsítse a halfogyasztást. A klasszikus ételek kedvelője azzal, hogy halból is mindent el lehet készíteni. Imádja például a lecsós harcsát. „Ez nem nagy ördöngösség. Készítek egy hagyományos lecsót, s amikor majdnem elkészült, beleszórom a besózott harcsakockákat, majd kettőt rottyantok rajta. Ez így is fantasztikus, de ha még ragozni akarjuk, akkor füstölt harcsából is dobjunk bele néhány kockát” – szól a valóban egyszerű recept. Kedvencei között szerepel a harcsapörkölt túrós csuszával és a konyhájukon készülő harcsasaslik is, de „bevallom férfiasan, a pontyhalászlé is nagy favorit, kellemesen, könnyedén, bajai módra”. De akárhogy is készül az a hal, az mindig igaz, hogy „a halra inni kell, és lehetőség szerint bort, mert a hal utálja a vizet. Abban élt, abban főzték, ezért elvárja, hogy borral búcsúztassuk”.

A cikk a Manager Magazin július-augusztusi számában jelent meg

(„Hiszem, hogy egy lépéssel mindig a szakma előtt kell járni”)

Manager Magazin – HU

Manager Magazin karrier Lévai Ferenc hal halászat