A gyémánt nemcsak természetes esztétikai műremek, de évszázadok óta a gazdagság, szerelem és az örök időkig tartó elköteleződés egyik jelképe. Hosszú út vezetett azonban addig, hogy az indiai temetkezési kőből az eljegyzési gyűrűk hagyományos tartozékává vált.
A gyémánt és az ember közös története még 3000 éves sincs, maga az ásvány azonban jóval idősebb, a darabok átlagosan 800–1000 millió évesek.
Az ásvány természetes képződéséhez különleges körülmények kellenek: 4500 és 6000 megapascal közötti nyomáson és 1000–1300 fokos hőmérsékleten alakul ki magas széntartalmú anyagokból. Ilyen körülmények kevés helyen vannak. Elsősorban a földkéreg kontinentális lemezei alatti litoszferikus köpenyrészben elég magas a hőmérséklet és a nyomás ahhoz, hogy a tisztán szénből álló vegyület összeálljon. A másik valószínű kialakulási lehetősége a meteoritbecsapódások helyén van: az űrből érkező kőzet olyan erővel csapódik a földkéregbe, hogy a magas széntartalmú vegyületek a szükséges nyomásnak és hőmérsékletnek vannak kitéve. Ekkor azonban jellemzően csak nagyon kis méretű, nanogyémántok jönnek létre. Egyes Dél-Amerikában felfedezett meteoritdarabokon máshol keletkezett, földön kívüli nanogyémántokat is találtak.
Űzték a rossz szellemeket
Az első bizonyítékok a gyémánt bányászatára és használatára a Krisztus előtti 8–9. századból Indiából származnak. A helyieknek kis mennyiségben rituális célokra kellett az ásvány, főleg sírokat díszítettek vele. A drágakő használata az indiai folyók mentén terjedt el, hamar eljutott Kínába, majd a Selyemút mentén Európába. Az első feljegyzés, amely a kontinensen említi a gyémántot, Krisztus után 100-ból származik, Plinius római író és polihisztor emlékszik meg a gyémántról mint luxuscikkről.
A drágakövet sokáig az elpusztíthatatlansága és a csillogása miatt kedvelték, Európában azonban új szerepeket kapott.
A római kor végén a gazdagság elfogadott szimbóluma volt, emellett fémek megmunkálásához is alkalmazták, valamint egyes kisebb kultúrákban a sámánok használták rituális célokra. A feljegyzések szerint a sötét középkorban gyógyítani is próbáltak vele: a hiedelem szerint a gyémánt lenyelve segít kiűzni a rossz szellemeket, gyógyítani a betegségeket és a sebeket. A 17. századig a gyémánt felhasználása erősen korlátozott volt: csak Indiát ismerték mint lelőhelyet, az ott bányászott viszonylag kis mennyiség pedig legfeljebb a leggazdagabbakhoz juthatott el. Mikor a század elején kimerülni látszottak az indiai bányák, vállalkozó kedvű kalandorok szerte a világon új lelőhelyeket kerestek. Ugyan az 1720-as években Brazíliában találtak egy kisebb bányát, de nem volt elegendő a piac teljes igényének kielégítéséhez.
Megalakul a De Beers
A modern gyémántbányászat története 1866-ban kezdődött, amikor a 15 éves Erasmus Jacobs a dél-afrikai Narancs (Oranje) folyó menti telkükön talált egy fényes, csillogó követ. Jacobsot ugyan csak a játék érdekelte, de egy alig idősebb barátja rájött, hogy a kő gyémánt. Nem is akármilyen: az első, Afrikában talált darab 21 karátos volt, ami az indiai lelőhelyeknek is becsületére vált volna. A felfedezésnek hamar híre ment, szervezett csapatok indultak el kutatni, majd miután 1871-ben egy brutális nagy, 83 karátos követ hoztak fel a mélyből, elindult az ipari léptékű kitermelés.
A gyémánt a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem ritka ásvány, sőt, viszonylag nagy mennyiségben áll rendelkezésre.
Az első nagy afrikai bánya, a Kimberley olyan bőséggel ontotta magából a drágakövet, hogy a piacon hamar értékét vesztette. A társadalmi elit a század végére már nem tartotta ritkaságnak, drágább kövekkel kezdte el helyettesíteni. A helyzetet egy brit üzletember új elgondolása mentette meg.
1888-ban Cecil John Rhodes társaival együtt megalapította a De Beers Consolidated Mines Ltd. gyémántipari vállalatot. A cég jelentősége nem csak abban állt, hogy stabilizálni tudta a kitermelést és emberséges feltételeket teremtett a félig rabszolgaként dolgoztatott munkásoknak. Cecil John Rhodes nagy húzása az volt, hogy rájött: a szinten tartása érdekében korlátozni kell a drágakőként forgalomba kerülő gyémántok mennyiségét. Ez a gondolat a mai napig áthatja a gyémántipart.
A gyémánt örök
Rhodes meglátta a lehetőséget a mesterségesen szűken tartott piacban: rohamléptékben vásárolta fel az olcsó afrikai bányákat, mivel az eredeti tulajdonosok, látva az alacsony árat, könnyedén megváltak tőlük. A 20. század elejére a világ teljes gyémánttermelésének és -kereskedelmének 80-85 százaléka a De Beersen futott át. Az 1920-as években egy másik német befektetőt, Ernest Oppenheimert választották a De Beers igazgatósági elnökének, a mai napig aktív De Beers neve pedig innentől közel száz éven át egyet jelentett az Oppenheimer családdal.
A De Beers névhez még egy nagy újítás kötődik, amely meghatározta a gyémántról alkotott gondolkodásunkat. A második világháború után a vállalat előállt egy új szlogennel: „a gyémánt örök”. Ehhez pedig hozzákapcsolták a házasság intézményének romantikus, örökké tartó imázsát, és hangsúlyozták: az eljegyzési gyűrű csakis gyémántból lehet.
Fotó: Getty Images
Az Egyesült Államokban a háború után rohamosan emelkedett az életszínvonal, a javuló piaci környezetben a reklámkampány rendkívül sikeres volt. Miután Nyugat-Európa is talpra állt a világégés után, a trend átterjedt az öreg kontinensre is, azóta is töretlen a drágakő népszerűsége. Ma becslések szerint a világ eljegyzési gyűrűinek közel 80 százaléka tartalmaz gyémántot. Ugyan a gyémántgyűrűk hódítanak, az ipar már rég nem az örökké tartó házasság ideájáról szól.
DIEMANT, DEMAN, DIAMANT, DIAMANT
Az ásvány elnevezése az ógörög eredetű latin szóból, az adamasból vagy adamantisból származik. A szláv, germán és latin nyelvek többségében a latin szó terjedt el. A Magyar Etimológiai Szótár szerint a gyémánt szó Magyarországra germán közvetítéssel jutott el: a középfelnémet diemant, a bajor-osztrák deman, az irodalmi német Diamant és a francia diamant átvétele lehet.
A kibányászott gyémántnak alig 20 százaléka drágakő-minőségű, ennek is mindössze tizedéből lesz luxuscikk. A termelés 80 százalékát az iparban alkalmazzák: keménysége miatt fémek vágására, földfúrásra vagy csiszolásra használják. Az Oppenheimerek az évszázados regnálás alatt folyamatosan adták el üzletrészüket, a család végül 2011-ben szállt ki az iparból, amikor maradék 40 százalékukat eladták az Anglo American Plc-nek. Ezzel az Anglo American már 85 százalékos tulajdonosa lett a De Beersnek, amely a becslések szerint a mai napig a gyémántipar 60 százalékán tarthatja rajta a kezét.
A cikk a Manager Magazin december–januári számában jelent meg
(A síroktól az eljegyzési gyűrűig)
