Az ellenségképek

Manager Magazin
Menedzserek a filmeken A szigorú, de nagylelkű főnökök csillaga leáldozott a mozivásznon. A filmek alapján úgy tűnik, ma a jéghideg pénzhajszolóké a fő szerep.

Mr. Gekko leülte a nyolc évét csalásért és bennfentes kereskedelemért, illetve vezekelt egyéb bűneiért, melyeket az 1987-es Tőzsdecápák című filmben elkövetett. Szabadulásakor átveszi a tárgyakat, amelyeket lecsukásakor elkoboztak tőle: a karórát, a selyem zsebkendőt, a gyűrűt, az arany pénzcsipeszt (bankjegyek nélkül) és a fél tégla méretű, őskövület mobiltelefont.
Ezután a Michael Douglas által játszott Gekko kilép a börtön kapuján: szabad menedzser! Jön egy szellő, és a déli nap süt a Hudson folyó fölött, s egy limuzin gurul elé, amelynek kinyílik az ajtaja és üvölt a hiphopzene: de a menedzser helyett egy rapper száll be, és míg a kocsi balra kigurul a képből, Gekko kap egy kis időt arra, hogy leülepedjenek benne a történtek, s hogy beleszagolhasson az új korszak levegőjébe.


Törvényes kapzsiság Ezzel a jelenettel indít a tavaly bemutatott Tőzsdecápák 2. Felmerül a kérdés: mi lett a 80-as, 90-es évek hőséből, aki „a mohóság jó” hitvallásával egy egész bankos, pénzügyes és egyéb menedzsergeneráció példaképe lett: egy börtöntöltelék, egy vénember, vagy valaki más, akit cserbenhagytak? Egy biztos, akár a gazdasági realitásban, akár annak megfilmesítésében több változott a mobiltelefonok méreténél: Gekko nagy meglepetésére „a kapzsiság törvényes lett”. A következő 130 percben íróként szerez hírnevet („Jó a mohóság?”), előadásokon a gonoszság megtestesítőjének („mother of all evil”) nevezi a spekulációt – és aztán ismételten ott kavar, ahol sok filmbeli menedzser létezik: az épphogy legális határán. Miért is változna bármi a negatív megítélésben addig, amíg a valóság folyamatosan megdöbbentő hírekkel szolgál: olyan csalókról, mint Bernie Madoff, vagy mint a HSH Nordbank mérlegbűvésze, Dirk Jens Nonnenmacher, a Sal. Oppenheim vállalkozója, Graf von Krockow, vagy akár Klaus Hubert Görg, egy zabolátlan vagyonkezelő, aki a Karstadt vegyeskereskedési konszern koncepciójának a kivitelezéséért 32 millió eurót kért, a díjszabályzatnak megfelelően.


Filmek, sztorik, üzletemberek

Aranypolgár (1941)
Az újságmágnás William Randolph Hearst életétől ihletve definiálta Orson Welles mesterműve a mogult mint megalomán embert. Charles Foster Kane élettörténete a film- és elbeszéléstörténet egyik fénypontja, az operatőri és világítástechnikai munka évtizedek óta tananyag egyetemeken.
„Én kiadok pár újságot. És ön mit csinál?” Charles Foster Kane
„Hírek éjjel-nappal születnek.” Charles Foster Kane

Michael Clayton (2007)
Michael Clayton ügyvéd egy New York-i irodában, ahol olyan esetekért felelős, amelyek hagyományos jogi eszközökkel nem oldhatók meg. Ez egy erős történet etikai kényszerhelyzetekről, tömeges perekről, valamint a tőke akaratáról, amely megvásárolná a szabadságát. Ezenkívül vidám portré a kortárs munkavilágról, amelyben kollégák egyik napról a másikra halálos ellenségekké válnak.
„Úgy nézek ki, mintha tárgyalnék?” Michael Clayton

Modern idők (1936)
Akár a Tőzsdecápák fél évszázaddal később, ez a film is képet alkotott arról, hogyan látjuk az uralkodó, illetve az elnyomott társadalmi osztályt. Egy szatíra a világválságról, a taylorizmusról – amelynek az automatizált munka az ideálja – és a hangosfilmről: beszéd nincs, helyette alcímekkel magyarázzák a történet folyamát, hallani csak a gépek rikácsolását lehet.
Zseniális mű Chaplintől. Dalt énekelne, de nem emlékszik a szövegre.

Hálózat (1976)
Fekete komédia a tévéről és annak fétiséről, a kvótáról. A hírbemondó Beale élő kamerák előtt jelenti be, hogy öngyilkos lesz. Végül mégsem vet véget életének. Ezért főnöke egy igazi horrorműsort hoz létre (a Mao Ce-tung-órát), valódi gerillaharcosokkal – élőben megöleti beosztottját.
„Mi hazudunk, mint a fene. Mi azt meséljük nektek, hogy Kojak mindig elfogja a gyilkost, hogy Archie Bunkernél senki sem lesz rákos.” Howard Beale

A keresztapa (1972)
A „családi vállalat” fogalma e drámai költemény révén új, messzemenő jelentőséget nyert. Már azért is érdemes megnézni a filmet, hogy lássuk, ahogy az író, Mario Puzo és a rendező, Francis Ford Coppola együtt dolgozott a forgatókönyvön.
„Az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani.” Vito Corleone

A közösségi háló (2010)
Hasonlóan, mint tizenegy évvel előtt, a Számító emberek című tévésorozatban Steve Jobst, ebben a kritikusok által megdicsért szatírában Mark Zuckerberget, a főhőst „seggfejnek” állítják be – egy bizonyos jelenetben ráadásul szó szerint.
„Hagyd ki az a-t. Szimplán »Facebook«. Ez úgy tisztább.” Zuckerberg tanácsadója, Sean Parker

Bádogemberek (1987)
Bill „BB” Babowsky és Ernest Tilley együtt utaznak a 60-as évek Amerikáján át. Alumíniumhomlokzatokat adnak el háztulajdonosoknak. Remek komédia kereskedőknek.
„Mondja az orvos: »Van egy rossz hírem és egy rosszabb hírem.« Erre a beteg: »Jó, mondja a rossz hírt.« »A rossz hír, hogy 24 órája van hátra az életéből.« Kérdezi a beteg: »És mi a roszszabb hír?« Erre: »Tegnap elfelejtettem hívni.«” BB partnere, Moe

Tőzsdecápák (1987)
A drámaíró Oliver Stone olyan képet festett a lendületes nyolcvanas évekről, amelyben kapzsiság és ördöngösség uralkodott a pénzügyi világban. Gordon Gekko ennek a generációnak egyik ikonja lett.
„A mohóság jó, a mohóság tisztítja a dolgokat, áthatja őket, minden haladó szellemű hozzáállásnak a lényege. Mohóság az élet, a pénz, a szeretet, a tudás iránt – ez hozta el az emberiség felemelkedését.”

A pénz ma És mégis észrevehető egy lényeges különbség manapság a menedzserek bemutatásának művészetében. A gazdagság már csak a kulisszákat bútorozza, vetítővászonként szolgál a nagyobb kérdéseknek: tulajdonképpen mit vehetek ezért a rengeteg pénzért? Mammon helyett erkölcsről és az üzletemberek társadalmi felelősségéről szól a fáma – és hogy az utóbbinak állítólag mennyire nem felelnek meg. Hogy Gekkónak mire kell az a sok pénz, amiért küzd, nincs jelentősége, és a nézőt sem érdekli. Ami biztos: minél nehezebb megszereznie a milliárdokat, annál egyértelműbb, hogy szüksége van rájuk. A mozi világában a pénz öncélúvá, fétissé vált. Korábban bankjegyek rendszerezve és egymásra pakolva hol bőröndökben tűntek fel, hol egy kupacban a játékasztalon, avagy összetekerve nadrágzsebben. Keresztülrepültek utcákon vagy lezáporoztak erkélyekről, hamisították, elpasszolták, ellopták, mosták, elégették, elajándékozták őket, vagy egy vaskos pénztárcában csapták az asztalra – legalább egy pillanatra mutatni kellett, hogy emlékeztessék a nézőket, miről is van szó. Manapság a pénz jelenléte csak nagyjából érzékelhető: márka céljából és a fogyasztási vágy kielégítésének eszközeként, mint Az ördög Pradát viselben (2006) Meryl Streeppel vagy a nagyvárosi nemi huzavona részeként a Szex és New Yorkban, amelyet az epd Film humorosan az „emancipált pénzügyi központ szexuális gazdasága” részének tart. A pénz maga a szó szoros értelmében elvesztette fizikai mivoltát.


Tanulságok A közösségi háló című film – amely a Facebook történetét meséli el, és amely a gazdasági világ ajánlott mozijai közé tartozik – úgyszintén nem foglalkozik sem értékekkel, melyeket a cégalapító Mark Zuckerberg megalkot, sem a kitűzött célokkal. A hangsúly a gátlástalanságon van, mellyel mindezt elérte. A kérdés, hogy a pénz romlottá tesz-e, tömérdek teszt és kutatás után Hollywood számára egyértelműen megválaszolható: „hát persze”. Régebben nem voltak ennyire biztosak ebben. Az 1941-es Millió dolláros bébiben (Million Dollar Baby) például egy eladónő kap egy névtelen csekket egymillió dollárról. A hölgy tonnaszámra vesz ajándékokat a barátainak, várakozás helyett maga kéri meg kedvese kezét (Ronald Reagan) – és kosarat kap. Hiszen barátja nem egy gazdag lányra vágyik. Tanulság: a pénz önmagában nem tesz boldoggá. A nézők imádták a filmet. Az 1954-es Egymillió fontos bankjegyben két furcsa milliomos átad a pénztelen Henry Adamsnek (Gregory Peck) egy hónapra egy egymillió fontos bankjegyet, amelyet természetesen sehol sem tud beváltani. De erre nincs is szüksége: elég, ha felmutatja, hogy az őt körülvevők félelmetes mértékben kivirágozzanak, alattomossággal és hízelgéssel halmozzák el. Még abban az évben Pola (Marilyn Monroe) és Schatze (Lauren Bacall) New Yorkba költözött a Hogyan fogjunk milliomost?-ban, hogy ott férjet keressen magának, akinek csak jóképűnek és gazdagnak kell lennie. Végül Schatze egy benzinkutashoz megy feleségül, akiről a végén szerencsére kiderül, hogy valójában egy kedves olajmágnás. A szigorú, de jóságos vezérigazgatóhoz hasonló vállalkozót már nem találni sehol. A művelt főnök, ahogy Paul Dahlke játszotta Geheimrat Schlütert, a „világhírű Schlüter-gyár” tulajdonosát az 1955-ös gazdasági csoda idején a Drei Männer im Schnee (Három férfi a hóban) című filmben, tekintélyes, de igazságos volt.


Visszhang A bizalomról és a gondtalanságról borúlátásra és beletörődésre váltott a dramaturgia a 80-as években. Ez a piacok globalizálódásával kezdődött, s az ezredfordulón az új gazdaság összeomlásával teljesedett ki, miután polgári szerencsejátékosok milliárdokat játszottak el a tőzsdén, és a neoliberálisok vágyálma egy örökké virágzó információs és digitális gazdaságról, illetve vállalatokról, melyek a piacon automatikusan megfelelően cselekszenek, véget ért. A filmtörténelemben a félig ép menedzservilág végét az Amerikai pszicho (2000) jelzi, amely ugyanazon címet viseli, mint a botrányregény (írta: Bret Easton Ellis), amelyből készült: Patrick Bateman, a New York-i befektetési bankár napközben milliókat keres, éjjel prostituáltakat és hajléktalanokat öl és kínoz. „Kedvem lenne leszúrni téged, és eljátszadozni a véreddel.” Egy baljós figura ámokfutásáról szól a történet. A színházban, amelynek eszközei általában szerényebbek, s amelynek igazgatói annál büszkébben mennek és magától értetődő módon fogadnak el anyagi támogatást, a darab átértelmezése vidámabb és szélesebb visszhangra talált. Ez sem tartott sokáig. Például Németországban a színházak nekiálltak, s adómilliókból és jórészt gazdasági adományokból menedzser ellenségképeket gyártottak, s főnököket kínos helyzetekbe hoztak.


Kritika 2008 őszén, amikor a Lehman Brothers épp öszszeomlott, a roncsokból még szállt fel a füst, mikor a hamburgi Német Színház egy agitációs-propaganda darabot játszott Marat, mi lett a forradalmunkkal? címen, ahogy az korábban a DKP-pártnapokon látható volt laikus csoportok előadásában. Az epilógusban két tucat hamburgi milliárdos és milliomos nevét olvasták fel. Lassan, hogy le lehessen írni. Eközben azt üvöltözték: „Veszélyben az országunk!” És: „Szüntessük meg a pénzt!” Most a színpadi torzítások és túlzások se nem újak, se nem nemkívánatosak, és nem is szorítkoznak csupán a menedzserek köreire – de míg az orvosok, rendőrök, tanárok vagy taxisok szerepében még megvan a bepillantás vagy a felismerés érzése, a valóság illúziója, melyről sose lehet tudni, hogy mikor érkezik el és meddig is tart, a vállalati tanácsadók a színpadon önmaguk karikatúrájának tűnnek. Egykor a rendszerkritikához elég volt egy Hamletet aktatáskával, egy Faustot nyakkendővel vagy egy Minna von Barnhelmet jegyzettömbbel kiegészíteni, ám mostanában már nem fogják vissza magukat a rendezők annak a ténynek köszönhetően, hogy egy felmérés szerint csak a prostituáltaknak és az elítélteknek van rosszabb hírük, mint a pénzmenedzsereknek. E negatív kép nem kis részét a menedzserek maguknak köszönhetik: akik bónuszt és jutalmat kérnek sokszor sikertelenség esetén is, és akik menedzserzsargonban s nagyképűen nyilatkoztatnak ki dolgokat. A Tőzsdecápák 2 azonban nem nyerte el a filmkritikusok tetszését. Elkedvetlenítette őket, hogy a rendező, Oliver Stone nem ítélte el elég szigorúan a nemzetközi pénzügyek akrobatáit. Panaszkodtak, hogy a film finomított a valóságos képen. Hiszen Gordon Gekko olyan bölcsességgel rukkolt elő, amely egyáltalán nem illett ehhez a sztereotípiához: „Ha van valami, amit a börtönben tanultam, az az, hogy a legnagyobb érték az életben nem a pénz, hanem az idő.”
Klaus Boldt
(manager magazin, Németország, 2011. február)

Nem olcsó mulatság az Oktoberfest

Éppen Münchenbe készül, de nem tudja, mennyi pénzt vigyen magával? Eláruljuk, mennyibe kerül egy korsó sör, vagy egy pár bajor kolbász, és azt is, hogy mire számítson.

Kuba ökröket vet be az üzemanyaghiány miatt

Nyolcezer ökröt vetnek be mezőgazdasági munkákhoz. A súlyos üzemanyaghiány miatt sok traktor kihasználatlanul vesztegel.
Világgazdaság Piactér