Kétes évforduló

Manager Magazin
Összeomlás Két éve dőlt be a pénzügyi rendszer egyik pillére, a Lehman Brothers. A csőd világméretű recessziót vont maga után, és állami mentőövre kényszerített megingathatatlannak hitt bankokat.

Változott is a világ, meg nem is a Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődje óta. Azoknak valószínűleg nem lett igazuk, akik arra számítottak, a nemzetközi pénzpiaci válság csúcsaként aposztrofált bankcsőd gyökeresen felforgatja majd a világgazdasági rezsim addig kialakult architektúráját. De az sem igaz, hogy visszarendeződtünk volna a „Belle Époque” időszakába, hiszen a válság továbbra is tart, és még az sem állítható bizonyosan, hogy kifelé vettük volna az irányt.
Némileg talán túlzók azok a hangok, amelyek szerint a gazdasági válság gyökerei nem is az amerikai subprime jelzáloghitel-piac 2007-es összeomlásában keresendők, hanem a második világháborút követő pénzügyi rendszer került általános krízisbe, amely a 70-es évek óta van jelen a világgazdaságban, és különböző intenzitással, de elő-előbukkan. Ha nincs is teljesen igazuk ezeknek a rendszerkritikusoknak, abban van valami, hogy a 70-es évek stagflációjával kezdetét vette egy kor, amely a 80-as évek tőzsdekrachjában és a 90-es évek japán ingatlanpiaci árrobbanásában folytatódott – utóbbinak azóta is issza a levét a világ ma már csak harmadik legnagyobb gazdasága. A 90-es évek második felétől kezdődően felgyorsultak a válságesemények, amelyek különböző földrajzi gócpontok köré koncentrálódtak, kezdve a mexikói tequilakrízissel, majd következett Délkelet-Ázsia, az orosz válság, s az ezredfordulót követően jött a dotkom buborék.
Ezt követően már külön iskolája alakult a válságoknak, és ma is büszkén versengenek a nevesebb közgazdászok, melyikük is látta leghamarabb előre az USA ingatlanpiacát évtizedes gödörbe taszító 2007-es krachot, amely az említett Lehman-csőd közvetlen előzménye is volt.


Nem tisztünk rendet tenni a vitatkozók között, de azért jogosan adódik a kérdés, hogy akkor most befelé megyünk a válságok láncolatába, vagy látszik valamiféle fény az alagút végén. Utóbbiról ugyanúgy nincs egyetértés a közgazdá-
szok között, mint ahogy a válság természetéről sem sikerült egységes képet kialakítani. Egyesek a piac zabolátlan túlfutására tekintenek az okok eredőjeként, és szigorúbb pénzügyi szabályozás után kiáltanak erőteljesebb állami ösztönzők mellett. Mások az állam túlnyújtózkodásaként élik meg a nehézségeket, és a megoldást abban látják, hogy az állam pénzügyeit Dani Rodrik szavaival élve „arany kényszerzubbonyba” szorítsák. Mindkét tábor megtalálja a maga igazát az elmúlt két év eseményeiben, attól függően, hogy az azóta eltelt válságok melyikének természetét veszi górcső alá.
Az eurózónában kialakult félelem az államcsődök láncreakciójától – amely az egész térség stabilitását és a valutaunió egységét is kérdőre vonta – olyan erős reflexeket indított be az európai államfők között, hogy azok habozás nélkül bújnak bele a kényszerzubbonyba mint biztonsági mellénybe. Ideig-óráig ez jó ötletnek is tűnik, hiszen ma már elhallgattak azok a vészjósló hangok, amelyek a közös térség szétesését vetítették előre, és röpítették az euró értékét évtizedes mélybe. De a félelem meglétét jól jelzi, hogy az egyes tagállamok megítélése továbbra is teljesen eltérő, emiatt az adósságaikat különböző hitelkondíciók mellett kénytelenek törleszteni, és ez valószínűleg egy jó darabig így marad. Ezért nem veheti át még az euró sem a globális értékőrző szerepét a dollár helyettesítőjeként.
Ma már inkább azok hangosak, akik szerint elkapkodott volt a mentőmellény gyors becsatolása, mert az olyan növekedési áldozatokkal járhat, amelyek nem válogatnak majd az egymásra utalt európai gazdaságok között, és évtizedekre hibernálhatják a további gazdasági integrációt, nem kevés politikai konzekvenciát is maga után vonva. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Világbank egykori igazgatója éppen ezt az álláspontot fogalmazta meg a minap Budapesten, amikor az uniós vezetők túlzott megszorítása és a megszorítás egymásra kényszerítése ellen intézett kirohanást. Még ha úgy tekintünk is az eurózóna válságára, mint amely múlófélben van – bár a megfogalmazás elég finomkodó, inkább úgy lehetne pontosítani, hogy most Európa éri utol Amerikát, ahol éppen kifutnak a növekedést generáló elemek, és adósságcsapda, valamint stagnálás réme sejlik fel –, még ez esetben sem tűnik úgy, hogy Európa irányítói letudták a nehezét, hiszen a válság rejtett tartalékai most is ott nyugszanak, csak éppen nem a nemzeti számlák között, hanem a kontinens pénzügyi közvetítő rendszerének könyveiben. Éppen az utóbbi fenyeget a válság új hullámával, emiatt ülnek most össze a döntéshozók, hogy minél szigorúbb szabályrendszert alakítsanak ki a bankok tőkemegfelelésére és hitelezési politikájára. Ha sikerül is az, amit terveznek, annak megint csak minimális növekedésgátló eredménye lehet, ha a különböző befektetési intézetek nem választhatnak szabadon a pénzügyi közvetítés formái közül. De ne szaladjunk ennyire előre.


A Lehman-csőd kétéves évfordulóját meglehetős nyugalom övezi, egyelőre működnek az államok erőfeszítései révén beindított növekedési momentumok, bár határozott lassulás is érzékelhető. Főleg Kínában, ahol olyan jól sikerül stimulálni a belső felhasználást, hogy az az export magára találása után már inkább terhessé vált, és a hatalmas mennyiségű pénz – amely főleg az önkormányzati fejlesztésekben és a tengerparti városok ingatlanszektorában csapódott le – egymaga eszközárrobbanás formájában fenyeget globális méretű viharral. Ha ez beüt, simán magával söpörhet olyan, Lehman méretű hitelintézeteket, amelyeknek nagy az ingatlanpiaci kitettsége az országban.
Épp ezért a túlfűtöttségtől szenvedő Kínában ma teljes gőzzel hűtenek, és ezt érzi a világ többi része is, ahol a kilábalás nagyban függ az ázsiai óriás teljesítményétől. Főleg a nagyobb szomszédokra, például Japánra igaz ez, amely a saját két évtizedes deflációs csapdájából próbál újabb gazdasági ösztönzők segítségével kivergődni úgy, hogy közben világcsúcstartó az eladósodott államok sorában. Ez több nyugati országot is megrémiszt, leginkább az USA-t, ahol attól tartanak, beüt a „japán szindróma”, vagyis a társadalom különböző szociális és demográfiai okokból és persze a válságok tanulságaként nem lesz hajlandó fenntartható, vagyis nem meghitelezett fogyasztói kultúrát kialakítani. Így deflációs csapda alakulhat ki az USA-ban is, amelyre stimulusok örök láncával tudna csak reagálni a Fed és a kormányok, egyre nagyobb adósságba verve az államot. A világgazdaság motorja számára hosszú távon talán ez jelenti az egyik legnagyobb rizikót.


Ennek a forgatókönyvnek érezhetjük már most ősszel az egyik első fejezetét, amikor az USA-ban tovább fokozódik az ingatlanpiaci krach, a hitelezés és a személyes fogyasztások válságos nyomottság alatt működnek, és a munkaerőpiacon sem látszik a tartós fellendülés. Egy éve még azt találgatták a közgazdászok, hogy a Fed mikor emel kamatot és vonja vissza a rendkívüli likviditást serkentő intézkedéseit, amelyek bevezetésére a Lehman csődje kényszerítette. Ma már arra várunk, mikor jelent be újabb kötvényvásárlásokat, és mit vesz az eddig felhalmozott értékpapírokból befolyt összegből. Kamatemelés sem látszik még másfél éves időhorizonton sem, és a rendszerben hagyott extra könnyű pénz is újra csapdába eshet, ha túl mohón veri fel az árát az olyan új slágertermékeknek, mint amilyen az amerikai lakáshitel volt 2001-et követően.

EU-csúcs: egyelőre nincs megállapodás az uniós költségvetésről

A hétévente zajló költségvetési tárgyalások az unió előtt álló újabb kihívások miatt minden alkalommal egyre bonyolultabbá válnak.

Európának ambiciózus költségvetés szükséges céljai eléréséhez 

„Ebben a pillanatban nagyon messze vagyunk a megállapodástól” – fogalmazott Orbán Viktor az uniós keretköltségvetésről rendezett EU-csúcstalálkozón.

Sok innovatív cégre van szükség az innovatív gazdasághoz

A tudásigény is gyors változásban van. A korábbi, inkább lexikális tudás helyett egyre inkább a kreativitás, a vitakultúra válik fontossá. Vélemény.

Lezárulnak a devizahiteles viták

Az év során 19 esetet le is zártak, tehát január elsején már csak egy folyamatban levő ügy szerepelt a nyilvántartásban.
Világgazdaság Piactér