Elkésett reakció lenne Vlagyimir Putyin friss ukáza az oroszországi fegyvergyártás felgyorsítására? Az elnöki rendelettel csaknem egy időben – és tőle nyilvánvalóan nem függetlenül – jelent meg a minap a Moszkovszkij Komszomolec című, kormányközeli lapban Alekszej Leonkov katonai szakértő interjúja.
Az interjú alapján a háború többféle irányt vehet a jövőben. Az infrastruktúra-pusztító, az ukrán lakosságnak mérhetetlen szenvedéseket okozó, ukrán energiatermelő központok, távvezetékek, hőerőművek bombázása előtt-utóbb alábbhagy. Ennek két oka lehet: vagy elfogynak az ehhez szükséges rakéták, vagy az orosz intervenciós hadserege visszatér a területmegtartó (területfoglaló) harcmodorhoz, amelyhez rövidebb hatótávolságú, de pontosabb rakéták szükségesek.
Leonkov szerint a nyugati, irányított rakétákat indító sorozatvető, a HIMARS, illetve annak változatai hatékonyságát, pontosságát „csak irigyelni lehet”. Pedig, mint a szakértő elmondta, az ukrajnai katonai támadás kezdetén az oroszoknak is rendelkezésükre állt 20 indítóegység az oroszországi „HIMARS”-ok elődjéből, a legalább tíz éve ismert Tornado-Sz irányított rakétákat indító sorozatvetőből. Hogy ebből a fegyvertípusból a kezdeti, 20 egységes próbarendelés után miért nem szállítottak többet? – ezt kérdezi ki nem mondva a Haza Arzenálja (Arszenal Otyecsesztva) katonai szakfolyóirat főszerkesztője is. A lehetséges okok közül a két legvalószínűbb: az invázió kezdetén át nem gondolt fegyveralkalmazási koncepció, vagy az oroszországi HIMARS-ok megteremtésének, tömeggyártásának haditechnikai-technológiai akadályai.
Irányítási problémák
Vélhetően nem is az orosz katonai-polgári műholdrendszerrel, az „orosz GPS-sel”, a Glonassal lehet a probléma, hanem magával a rakétával. Egy rakéta-sorozatvető rendszer alapvető elemei a következők: a szállító-indítójármű, a hozzá kapcsolódó radarrendszer és végül maga a harceszköz, a rakéta. Emellett gondoskodni kell arról, hogy a megadott célkoordinátákat pontosan eltaláló rakéta meg is kapja ezeket a célkoordinátákat. Az oroszok a Perm melletti Motoviliha iroda tervezői, a tulai Szplav-gyár rakéta-technikusai az Orlan–30-as könnyű felderítő drónok által szolgáltatott adatok, célkoordináták alapján határozzák meg, hogy milyen koordinátákat táplálnak be a rakéta fedélzeti számítógépébe.
Mindez azt jelenti, hogy az ilyen típusú rakéta-sorozatvető rendszereknél a kulcstényező az irányítás pontossága.
Oroszország hatalmas lemaradásban van az amerikaiaktól az űrben keringő, katonai célú felderítő-távközlési és helymeghatározási műholdak terén.
Ezt a lemaradást akarják pótolni az Orlan–30-as, Szentpéterváron kidolgozott felderítő drónnal, amely öt óra hosszat képes a cél felett akár 5 kilométer magasságban keringeni, és 80 megapixeles, stabilizált kamerájával igen pontos felvételeket küld a célmeghatározó központnak. Hátránya a zajos benzinmotor, amely a légcsavart hajtja.
Gondok vannak a szállítójárművekkel is, csaknem kétszer olyan nehezek, mint a nyugati gumikerekes szállító-indító eszközök.
Ugyanakkor a tervezők szerint az eredeti Tornado-Sz irányított rakétái legalább olyan pontosak mint az amerikai HIMARS-oké, azaz átlagosan a cél körüli 10 méteres körzetbe csapódik be többségük.
Leonkov utal rá, hogy
Moszkvában „újra felfedezték” az irányított rakétákat indító sorozatvetők előnyeit és újraindítják a fejlesztést-gyártást.
Az új oroszországi HIMARS-ok alap-rakétája a BM–30-as, a régebbről ismert Szmercs („Földcsuszamlás”) lesz. Ez nagyobb kaliberű, mint a HIMARS-ok 227 milliméter átmérőjű rakétája. A Szmercs 300 milliméter átmérőjű és valamivel nagyobb a hatótávolsága, mint a HIMARS-rakétáké. Rombolóereje is nagyobb, hiszen jóval nehezebb robbanófejet juttat célba. Azonban a Szmercs is harctéri, taktikai fegyver, már csak korlátozott hatótávolsága miatt sem alkalmas az orosz hadsereg által eddig folytatott harcmodorra, a nagyvárosok infrastruktúrájának támadására.
Jönnek az okosgránátok
A Putyin által szorgalmazott fegyvergyártási program másik eleme, az „okos” tüzérségi gránátok gyártásának növelése is napirendre kerül – jelzi Leonkov az interjúban. Itt az amerikai Excalibur „okos” gránát oroszországi kihívójáról, a még a múlt század hetvenes éveiben a fejlesztést elindító Krasznopol 152 milliméteres (szovjet–orosz kaliber), illetve 155 milliméteres (nyugati kaliber) nehéztüzérségi gránátról van szó. A Krasznopol gyújtórendszerébe, orr-részébe be van építve egy lézersugár érzékelő, amely felfedezi a célra irányított lézersugarat, és annak mentén célba talál. Hátránya viszont az, hogy kell egy, a cél közelében lévő személy, vagy drón, amely lézerrel „megvilágítja” a célt. Valamivel – nem sokkal – nagyobb távolságra repül, mint a hagyományos 152/155 mm-es gránát, köszönhetően a beépített base-bleed rendszernek. Ez a gránát hátsó részében elhelyezett és a kiképzett réseken kiáramló, lassú égésű anyag, amely égésével semlegesíti a gránát repülését fékező, a hátsó résznél képződő vákuumot. Ha ez az anyag túl gyorsan ég, és „pótlólagos rakétamotor-hajtó hatást” gyakorol, az eltérítheti pályájáról a gránátot. A Krasznopolt már a szovjet időkben (1991 előtt) gyártani kezdték, a 155 mm-es változatot eleve exportra készítették.
