Úgy tűnik, a szélesvászon újra bajban van. A Covid-járvány és streamingszolgáltatók pofonjától még nem tért magához az amerikai mozi. A járványtól megszabadult a világ, de úgy tűnik, hogy a digitális streaming az otthoni kényelem részévé vált. A világjárvány előtti 2019-es évhez képest a jegyeladásokból származó bevételek 40 százalékkal csökkentek. Félő, hogy mozipénztárak kasszái már soha nem csilingelnek olyan szépen, mint a járvány előtt. Vigaszt jelenthet talán az a tapasztalat, hogy nem ez az első alkalom a mozi történetében, amikor egy új médiarivális színre lép.  

Hollywoodland
A hőskor: a Mulholland Drive 1924-ben.
Fotó: Getty Images

A nagy gazdasági világválság és a rádió hívogató szirénhangja tömegeket csábított el a filmszínházakból.

Akárcsak egy bankpánik moziváltozata, ahol az ügyfelek elmenekülnek a pénzintézetektől. Természetesen a nagy gazdasági világválság traumája volt a fő ok, amely 25 százalékos munkanélküliséggel, gyenge szociális hálóval, éhezéssel és reménytelenséggel sújtotta a társadalmat, mélyebb sebet ejtve az akkori generáción, mint a második világháború.  

Hollywood számára különösen fájdalmasnak bizonyult a nehéz időszak. A nickelodeon (a filléres mozi) napjai óta a filmipar immunisnak tartja magát az „egyszer fent, egyszer lent” természetes ciklusaival szemben. Amikor beütött a krach, igazából hidegen hagyta az, amit az iparág veteránjai is a gazdasági örvény első igazi viharának hívtak. 

LE CAMERAMAN - THE CAMERAMAN (1928)
Buster Keaton a Filmoperatőr (The Cameraman) című 1928-as filmben.
 Fotó: Getty Images

Pénzügyi szempontból a mozi történetének legrosszabb éve az 1931-es év volt a Variety magazin akkori becslése szerint. A húszas évek jazzkorszakában a jellemzően heti több mint 100 millió hűséges mozilátogatói szám 1931-re 65 millióra esett vissza, ami 40 százalékos csökkenés. Az elkövetkező években ez a hanyatlás meredek, folyamatos és látszólag visszafordíthatatlan volt.  

A rádióhallgatáshoz ugyanis nem kellett belépőt fizetni, Így könnyen elérhető alternatívát kínált a szórakozni vágyó, ám szegény közönségnek. 

A rádió hivatalosan 1920-ban érkezett az amerikai színtérre, Warren Harding választási győzelmének közvetítésével. 

Az első világégést követő társadalmi fellélegzés korszakában megnőtt a szórakozás iránti vágy, s erre kiváló alkalmat kínált a rádió – amely a hedonista jazzkorszak ellenére is, még mindig luxuscikknek számított. Igazi veszélyt azonban nem jelentett, hiszen az ember társas lény, természeténél fogva szeret társaságban lenni, másokkal találkozni – erre a mozi kiváló lehetőséget kínál. Arról nem is beszélve, hogy a lázadó kamaszok máshol nemigen találták meg a terepet a szülői felügyelettől való megszabadulásra – a sötét nézőtér által kínált lehetőségekről már nem is beszélve.  

The premiere of The jazz singer
A dzsesszénekes (The Jazz Singer) című film bemutatója 1927-ben.
Fotó: Getty Images

Mindezek ellenére Hollywood már látta a közelgő viharfelhőket az égen. Sam Warner, a négy Warner testvér közül a legelőrelátóbb megértette, hogy a filmeknek tartalmazniuk kell a hangot. Az olyan korabeli sikerfilmek, mint a The Jazz Singer (1927) vagy a The Singing Fool (1928) kasszasikere azt sugallta, hogy a hangosfilm (tánccal és dalokkal) könnyen diadalt arat az arc nélküli doboz, a rádió felett.  

A rádió azonban hamarosan elérte azt a fordulópontot, amikor végleg a tömegkultúra részévé vált. Borsos ára ellenére, 1931-ben az NBC elnöke, Merlin H. Aylesworth úgy becsülte, hogy

az amerikaiak 15 millió rádiókészülékkel rendelkeznek, amely 50 millió hallgatót jelentett.

Nehéz megbízható mérőszámokat találni arról, hogy mekkora darabot szippantott el a nézőközönségből a rádió. 1932-ben egy vasárnap délután egy vállalkozó szellemű kereskedelmi riporter végigsétált lakóházának folyosóin, és belehallgatott abba, hogy mit hallgatnak a szomszédok. A hangszórókból szinte mindenhol a New York-i Filharmonikusok hallatszottak – a legendás karmester, Arturo Toscanini vezényletével. 

Moziba csábító trükkök

A mozitulajdonosok, hogy az emberek fülét leszedjék valahogy a rádióról, mindenfélével próbálkoztak. Csökkentették a belépők árát, sok helyen a mozilátogató két játékfilmet, egy rajzfilmet és egy híradót is megnézhetett potom összegért. Ilyen árak mellett viszont számos tulajdonos nem tudott kijönni a pénzből, és kénytelenek voltak végleg bezárni. A működő filmszínházak száma az 1930-as 22 ezerről 1933-ra 15 ezerre csökkent. 

Több helyen különféle közönségcsábító trükköket, ötleteket vetettek be. Egy New York-i mozi például ingyen kínált cigarettát és kávét. Azonban ezek sem nyilvánultak tartós megoldásnak. 

Próbálkoztak azzal is, hogy a szorongatott helyzetben lévő helyi kereskedőkkel összefogva mozijegyeket adtak élelmiszer vagy benzin vásárlásakor. 

A nehéz idők, amikor az embereknek elsősorban a megélhetésre kellett koncentrálniuk, több millió hallgatóval gyarapították a rádió közönségét, miközben milliókat vettek el a drága mozitól. Azt az 50 centet, amibe a mozi kerülne, inkább ételre vagy ruhára, illetve a legszükségesebbre költötték az emberek.  

A mozitulajdonosok is extra bevételekért küzdöttek.

A szűkös időkben terjedt el és vált népszerűvé a pattogatott kukorica, a különféle inni- és ennivaló filmnézés közben, ami óriási hasznot hozott.

Mindez egy bizonyos George Lucas nevű fickóhoz köthető, aki megmutatta a különbséget a csőd és az óriási bevétel között.  

Régen sem szerették a reklámot a moziban

A képernyőn megjelenő fizetett hirdetések szintén nagy bevételt hoznak, viszont ez ingoványos terület.  A közönség hajlandó volt elviselni a rádióreklámokat, de azt, hogy a belépő kifizetése után reklámokkal bombázzák őket, már egyértelműen elutasítja. Ez viszont a reklámozókat riasztotta el. 

A reklámfóbia egészen a nyolcvanas évekig jellemző volt, de persze még ma is sokan kihagyják a film előtti húszperces reklámblokkot. 

Fokozatosan, gyötrelmes lassúsággal tért vissza az elveszett közönség a mozikba. A New Deal segélyprogramjai enyhítettek valamelyest a nélkülöző amerikaiak gondjain, és elkezdtek visszaszivárogni a mozitermekbe. Felismerve, hogy a film mennyire szerves része az amerikai jólétnek, néhány kormányzati programban még mozijegyek osztogatása is szerepet kapott. A rádiórajongók megtanultak válogatni a kedvenc műsoraik között, és rájöttek, hogy a kétféle szórakozási módot együtt is élvezhetik anélkül, hogy bármelyikről is le kellene mondaniuk.  

The telegraph trail
John Wayne a The telegraph Trail című 1933-as westernben.
Fotó: Getty Images

Ennek következtében 1935-től a tendencia megfordult, és lassan felfelé irányuló pályára lépett. A következő években egyértelmű felívelés következett be az életszínvonalban, amit mozilátogatások számának emelkedése is jól tükrözött.  Pár év múlva az amerikaiak úgy özönlöttek a mozikba, mintha a rádió soha nem létezett volna. 

1946-ban pedig Hollywood új életre kapott, és hetente közel 90 millió mozilátogató töltötte meg a mozikat.