Napjainkban a nemzetközi tőkebefektetés a napi hírekben is folyamatosan egy hazai települést favorizál – ez pedig nem más, mint Debrecen. Az Európai Unióban 27 olyan város van, amely 1500 hektárnál nagyobb ipari parki összterülettel rendelkezik, amely körbe e nagyváros is beletartozik. A város vezetése igyekszik fenntartani az új, a fejlesztés területén (járműgyártás, IT, elektronika stb.) tevékenykedő vállalkozások betelepülését. A korábban egy-egy önálló gyárról vagy gyáregységről ismert (Medicor, Biogal, Gördülő Csapágy Művek), de ipari centrumként nem kiemelkedő alföldi nagyváros mára a „Magyar Műhely” modell egyik alapvető pillérévé nőtte ki magát. Ennek a története azonban nem évtizedekre nyúlik vissza.
A rendszerváltást követően a Nyugat-, illetve a Közép-Dunántúl vált – természetesen Budapest és Pest megye mellett – a külföldi tőkebeáramlás fő területévé. A zászlóshajók itt (is) az autóiparhoz kötődtek (Audi, Suzuki, Opel), majd szinte hömpölygött a TIR1 – TIR2 – TIR3-as beszállítók hada Győr, Szombathely, Esztergom, Tatabánya, Székesfehérvár, Oroszlány és Veszprém térségébe. Nem csupán jelentős exporttal rendelkező, új és perspektivikus munkahelyek jöttek létre, hanem egy történelminek nevezhető ágazati struktúraváltás is végbement. A szén- és bauxitbányászat, valamint a timföldgyártás (és a hozzá kapcsolódó jelentős környezeti kockázat) hirtelen „eltűnt”, miközben új iparágak erősödtek fel, és nem utolsósorban elkezdett helyreállni a természeti ökoszisztéma korábban tudatosan megbontott egyensúlya. A 90-es évek második felét és a 2000-es évek elejét e régiók „nyerték”, a változás pozitívumait pedig ma is érzékenyen vigyázzák.
Főképp 2010-től az észak-, illetve északkelet-magyarországi régió robbant be, amelynek erőteljes gazdasági gyarapodása napjainkban is a szemünk előtt zajlik. Van már debreceni sikertörténet, amelyhez fokozatosan felzárkózik Nyíregyháza és Miskolc. Ez a régió – Hajdúböszörménnyel, Tiszaújvárossal, Kazincbarcikával és számos egyéb településsel együtt – napjaink meghatározó nagyrégiós fejlesztési erőforrás terepe. Természetesen nem mehetünk el amellett sem, hogy a Duna-Tisza közének 2-300 ezer fős gazdasági integrált „motorja”, Kecskemét, egyben zászlóshajó (Mercedes) és összekötő kapocs is a két nagy régió között.
A fejlődés alapja mindhárom esetben a jó infrastruktúra, a képzett munkaerő, az erős felsőoktatás és a kultúra.
De mi a helyzet délen, vagyis a Dél-Dunántúlon és a dél-alföldi régióban? Ezeken a helyeken hasonló sikertörténetről a régiós gazdaságfejlesztés szintjén még nem számolhatunk be. Pedig pont ez a terület lehet az a fejlesztési tartalék, amelyet a 2020-as és 30-as évtizedekben jelentősebben mozgósíthat az ország. Startvonalon van egy hadiipar fejlesztésére (is) építő régió, amelynek szereplői közé sorolhatjuk többek között Zalaegerszeget, Kaposvárt, Várpalotát és Veszprémet is. Az „első magvak” elültetése már megtörtént, de hol lesznek a továbblépés tartalékai esetükben? Nyugat-Dunántúl (Győr) felé, Ausztria (Stájerország) és Szlovénia irányában. Látszólag talán elmaradóban van a dél-alföldi régió, holott a terület fejlődési potenciálja biztosan összemérhető a Nyugat-Dunántúllal vagy Észak-, illetve Északkelet-Magyarországgal. Hogy miért? A válasz egyszerű: ezen régió esetében egy igen jelentős nemzetközi gazdasági térben érdemes és szükséges gondolkodni – hazánkban ott helyezkedik el Szeged, Békéscsaba, Gyula, Romániában Temesvár és Arad, Szerbiában pedig Szabadka. Az infrastruktúra, a munkaerő, az egyetemi kutatás-fejlesztési kapacitások itt mind rendelkezésre állnak, de ami igazán a területre jellemző előny: Európa híresen jó termőföldjei, a folyók jelenléte, a magas geotermikus gradiens és napos órák száma, valamint a színvonalas felsőoktatás megléte.
A Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld – határokon is túlmutató – régiói a gazdaságfejlesztés „tartalékolt” erőforrásai lehetnek a következő évtizedekre. Ezek jövőbeni dinamikus fejlődése a garanciája a területileg kiegyenlítődő gazdasági teljesítménynek és esélyeknek.
