A biomassza valódi értéke nem tonnákban mérhető
Ha csupán a számokat nézzük, az Agrárközgazdasági Intézet friss adataiból egyértelmű sikertörténet rajzolódik ki: 2025-ben 6,6 millió tonna biomasszát használtunk fel energetikai célra Magyarországon, 10,8 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Csakhogy a biomassza olyan gyűjtőfogalom, amely könnyen elfedi a lényeget. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy mit, milyen technológiával és milyen más hasznosítási lehetőség helyett alakítunk energiává.
Biomassza előállítás – az alapanyag a legfontosabb kérdés
A számok mögé nézve már két nagyon különböző világ körvonalazódik. Az erőművekben, fűtőművekben és ipari kazánokban 3,2 millió tonna biomassza fogyott, ennek mintegy kétharmada erdészeti alapanyag volt. A faapríték felhasználása 23 százalékkal nőtt, a tűzifáé pedig több mint megduplázódott, 736 ezer tonnára. Ettől önmagában még nem lesz fenntarthatatlan a biomassza energetikai hasznosítása. De fel kell tennünk a kérdést: biztosan ott használjuk-e fel a rendelkezésre álló alapanyagot, ahol a legtöbb értéket teremti?
A biogázüzemek adatai egészen más képet adnak.
A 3,4 millió tonna felhasznált biomassza 44,7 százaléka szennyvíziszap, 31,4 százaléka feldolgozóipari alapanyag, melléktermék vagy hulladék, 18,6 százaléka pedig állati trágya volt. Vagyis az alapanyag közel 95 százaléka három olyan körből érkezett, amelyeknél az energiatermelés sok esetben egy kezelési problémát is megold.
A biogáz ezért nem pusztán arról szól, hány kilowattóra áram vagy köbméter gáz készül. Egyszerre lehet hulladékkezelés, helyi energiatermelés és a tápanyagok körforgásban tartásának eszköze.
Ez az a pont, ahol érdemes lenne magasabb szintre emelni a biomasszáról szóló vitát. Már nem arról kéne beszélgetnünk, hogyan használhatnánk fel még többet energetikai célra, hanem arról, hogyan nyerhetünk ki több értéket ugyanabból a tonnából. Két azonos mennyiségű energiát termelő beruházás társadalmi haszna nagyon különböző lehet, ha az egyik piacképes alapanyagot éget el, a másik pedig trágyát, szennyvíziszapot vagy élelmiszeripari mellékterméket dolgoz fel, miközben akkor termel, amikor az energiarendszernek szüksége van rá.
Ezért is tartom az alapanyagbázist minden projekt kiindulópontjának. A biogáz nem egy gép, amely mellé majd valahonnan érkezik az alapanyag, hanem egy komplett rendszer: logisztikával, energiafelhasználással, maradékanyag-kezeléssel és finanszírozással. Az a beruházás működik hosszú távon, amely ezt a rendszert előbb rakja össze, és csak utána választ technológiát.
Ez különösen fontos most, amikor Magyarország 2030-ig a jelenlegi évi mintegy 200 millió köbméterről 600 millió köbméterre növelné a biogáztermelést, a Jedlik Ányos Energetikai Program pedig 40 milliárd forinttal ösztönzi a beruházásokat.
Az új kapacitások azonban új versenyt is teremtenek az alapanyagokért. Jó esetben ezt a ma még kihasználatlan melléktermékeket és szerves hulladékokat tereli az energiatermelés felé. Rossz esetben olyan anyagok ára emelkedik meg, amelyek másfajta felhasználásban nagyobb hozzáadott értéket jelentenének.
Ezért a támogatási és szabályozási rendszernek nem egyszerűen a megtermelt energia mennyiségét kellene jutalmaznia. Értéket kell adnia annak is, ha egy projekt valódi hulladékot vagy trágyát hasznosít, hőt vált ki, rugalmasan termel, helyi energiaigényt fedez vagy visszajuttatja a tápanyagokat a mezőgazdaságba. Az EU is ebbe az irányba mozdul: a 2030-ra kitűzött 35 milliárd köbméteres biometáncél mellett kifejezetten a hulladékokra és maradékanyagokra épülő termelést ösztönzi.
A friss magyar adatok alapján ehhez van mire építenünk. De nem az lesz a siker mércéje, hogy hány millió tonnával nő a biomassza energetikai felhasználása. Hanem az, hogy megtanulunk-e minden tonnát ott hasznosítani, ahol a legtöbb gazdasági, energetikai és környezeti értéket teremti. A zöld átállásban ugyanis sokszor éppen az a legértékesebb alapanyag, amit ma még problémának tekintünk.
