A vízgazdálkodás fejlesztése kulcskérdéssé vált Európában

Európa a leggyorsabban felmelegedő kontinens: az 1990-es évek közepe óta a hőmérséklet évtizedenként körülbelül több mint fél fokkal emelkedik, ami több mint kétszerese a globális átlagnak. Az extrém hőség és a csapadékhiány tehát mostanra elsőszámú kihívássá vált az európai mezőgazdaság számára, amely teljes szemléletváltást követel meg a termelőktől és a döntéshozóktól is. Ezt felismerve Európa több országában is nagyszabású vízgazdálkodási fejlesztéseket indítottak el, hiszen a nyári hónapokban sok helyen szinte már lehetetlen öntözés nélkül gazdálkodni. Jelenleg az EU mezőgazdasági területének közel 7 százalékát öntözik, de az igény egyre növekszik, ráadásul az öntözött területek kétharmadát három ország teszi ki. Merre mutatnak ezek a folyamatok és mit jelenthet ez Magyarország számára?

Európa jelentős részén nélkülözhetetlenné vált az öntözés 

Európán belül jelentős különbségek vannak a vízkészletek rendelkezésre állásában: vannak régiók, ahol az öntözés jelenti az egyetlen vízforrást a növénytermesztéshez, míg máshol az öntözés csak kiegészíti a csapadékra alapozott gazdálkodást. Az EU mezőgazdasági területének 90 százalékán egyébként – domborzati vagy vízkivételi akadályok miatt – nincs is lehetőség az öntözésre, azonban a ténylegesen öntözött terület nagysága így is eléri a 10 millió hektárt (amely nagyságrendileg Magyarország teljes területével egyezik meg). Megdöbbentő, hogy az öntözött területek 2/3-át csupán három ország adja, ráadásul ezek az államok az európai termelés több mint 40 százalékát állítják elő, ami komoly stratégiai kitettséget hordoz magában.

Ugyanazok az országok a legnagyobb termelők, akik a legtöbb vizet is fogyasztják

Olaszországban a mezőgazdasági területek közel 20 százalékát öntözik, így a másik nagy vízfogyasztó Spanyolországgal és Franciaországgal együtt már 7 millió hektárt öntöznek (hazánkban ez a szám a 150 ezret sem éri el). Ezekben a nagy mezőgazdasági országokban a vízhasználat növekedésével párhuzamosan egyre inkább csökken a gabonatermesztés (az olasz kukoricatermelés például a felére zuhant be az elmúlt bő évtizedben) és a vizet egyre inkább a jövedelmezőbb zöldség-gyümölcs termesztésre használják fel. A víz tehát óriási kincs a mediterrán országokban, Spanyolországban például a teljes vízfelhasználás mintegy 70–80 százaléka megy el a mezőgazdasági termelésre, ez pedig egyre gyakrabban konfliktusokhoz vezetett a lakossági oldallal. 

 Sok gazdaságban például szenzorokkal és műholdas adatokkal szabályozzák a vízadagolást, minimalizálva a párolgási veszteséget.

A szomszédunkban is kulcskérdéssé vált a víz megtartása

Könnyen – bár az idei év után már egyre kevésbé helytállóan – mondhatnánk, hogy a magyar mezőgazdaságnak nem a mediterrán mintákat kell követnie. A helyzet az, hogy a Kárpát-medence még a kontinensünkhöz képest is rohamléptékkel melegszik fel, öt év alatt gyakorlatilag nálunk is felforgatva a termelési szerkezetet (lásd a kukorica visszaszorulását). Éppen ezért érdemes a velünk szomszédos országokat is megvizsgálni, ebből a szempontból pedig Románia mindenképp meghatározó, hiszen – hazánkhoz hasonlóan – a gabonatermesztés adja az agrárium fő kibocsátását. Románia az EU legnagyobb búza-, árpa- és kukoricaexportőre, még úgy is, hogy a folyamatos aszályok miatt a termelése jelentősen csökken, Románia területének egyharmadán ugyanis nagy az elsivatagosodás veszélye. A román kormány ezért elindította a „Nemzeti Öntözési Infrastruktúra Rehabilitációs Programot” a 2027-ig terjedő időszakra, mintegy 1,6 milliárd dolláros költségvetéssel. A program célja a csatornák felújítása, a vízveszteségek csökkentése, valamint a vízvisszatartás hatékonyságának növelése. A beruházások jelentős részét az energiaigényes szivattyúrendszerek korszerűsítésére fordítják, a finanszírozás jelentős részét pedig EU-s források biztosítják. A projekt zászlóshajója egyébként a Siret–Bărăgan-csatorna, melynek megépülésével mintegy 700 000 hektár öntözése válhat majd lehetővé (ez az Ukrajnával szomszédos, északi területeken történik majd). 

Szerbia EU-s forrásokból is finanszírozza a vízgazdálkodást 

Bár Szerbia vízkészletei – különösen a Duna és mellékfolyói révén – jelentősek, a kihívást nem a víz mennyisége, hanem annak időbeli és térbeli eloszlása jelenti. Szerbia vízgazdálkodási rendszerének gerincét a Vajdaságban található Duna-Tisza-Duna (DTD) csatornarendszer adja. Ez a több mint 900 kilométer hosszú hálózat Európa egyik legnagyobb mesterséges vízrendszere, amelyet eredetileg árvízvédelemre és belvízelvezetésre építettek, de mára kulcsszerepet játszik a vízvisszatartásban és az öntözésben is. A rendszer jelentős része azonban a 20. század közepén épült, így komoly problémát jelent az elöregedése. A zsilipek rossz állapota és a vízveszteség miatt a hatékonyság jelentősen csökkent, egyes becslések szerint a víz akár 30–40 százaléka is elveszhet. A korlátozott anyagi lehetőségek miatt az utóbbi években a fejlesztéspolitika fókusza ezért részben eltolódott a kisebb, helyi tározók irányába. Ezek gyorsabban megépíthetők és közvetlenül szolgálják a mezőgazdasági termelést. Az új rendszerek között egyre nagyobb arányban jelennek meg a víztakarékos megoldások, például a csepegtető öntözés. A hálózat fejlesztésében a nemzetközi intézmények szerepe szintén meghatározó, a Világbank, az Európai Beruházási Bank és az Európai Unió előcsatlakozási alapjai több száz millió euróval járultak hozzá a szerb vízgazdálkodás modernizációjához. A 2015 utáni időszakban a beruházások összértéke meghaladta az egymilliárd eurót.

Konklúzió?

Az már nem kérdés, hogy Magyarországon is átfogó fejlesztésekre van szükség a vízgazdálkodásban. Hogy melyik megoldást választja majd az ország, az majd eldől, de egy biztos: a nagy folyóink vízhozamának növelése nélkül aligha van jó megoldás.