Sokan sokféle aspektusból vizsgálták már a koronaválság utáni világot, de valahogy az infláció várható alakulásáról nem beszélünk eleget.
Pedig ez is kulcsfontosságú. Kulcsfontosságú a fogyasztók számára a rendelkezésre álló reáljövedelem szempontjából, kulcsfontosságú a vállalatok várható költségszintje miatt, és nem utolsósorban az állam számára is igen lényeges kérdés.
Ugyanúgy szólnak érvek a válság előtt látottnál magasabban vagy épp tartósan alacsonyabban ragadó infláció mellett. Vegyük most sorra ezeket, és nézzük meg, vajon mi következik mindebből a hazai középtávú áralakulás szempontjából.
A jelenlegi agresszív, példátlan mértékű globális monetáris és fiskális lazítás erős inflációs nyomást generálhat. Ez nem meglepő, hiszen ezeknek az intézkedéseknek alapvetően pont ez a céljuk. A jegybanki pénzteremtés a maximumon pörög, az egekbe emelve a pénzkínálatot: soha nem látott mértékű pénzmennyiség kering a világgazdaságban, az idén eddig átlagosan 10 százalékkal nőtt éves bázison.
Ráadásul ez már nem csak a nagy jegybankok játszótere:
Ezenfelül a gazdasági bezárkózásnak a termelési láncokra gyakorolt jövőbeli hatását is nyöghetjük. Ez a válság jól rávilágított a termelési struktúra hibáira, ami a globalizáció – amely maga deflációs hatású – mértékének csökkenéséhez vezethet, inflációs nyomást generálva és általános áremelkedést okozva. A nyersanyagpiacok is kivehetik a részüket az infláció felfuttatásából.
Ahogyan az olaj esetében már láttuk, igen gyorsan tud fordulni a szélirány. Ez várhatóan így lesz más nyersanyagok piacán is.
Ahogy erősödik a gazdaság, a nyersanyagárak túlzottan megemelkednek, vágtába kezdhetnek az ipari termelői árak, és mindez végül megjelenik a fogyasztói árakban is.
Pontosabban visszatérne az a folyamat, amelyet maga a hazai jegybank is erősített a magas nyomású gazdaságra való törekvéssel.
Egyébként a magasabb inflációs cél egy ilyen válság után nem lenne ördögtől való, és nem is lenne egyedülálló. Az Egyesült Államok jegybankja, a Fed is abban lehet érdekelt, hogy elinflálja az egyre növekvő adósságát, vagyis tartósan laza monetáris politika és gyenge dollár jöhet, különösen, ha Trump marad az elnök.
Fotó: Kallus György
Ez a gazdaságpolitika már nemcsak a gyors felzárkózást hivatott segíteni, de a költségvetési politikának is nagy hasznot hajthat a válság miatt megugró államadósság gyorsabb leépítésében.
Ha szigorúan csak a proinflációs tényezőket nézzük, középtávon globálisan 4-6 százalékos inflációs rátára készülhetnénk, és hazánk ennek a sávnak inkább a felső részében helyezkedne el. Persze az éremnek van másik oldala is. A koronavírus-válság rövid távon alapvetően deflációs hatású, és ahogy a globális kereslet összeomlik, a maginflációs mutatók is erősen csökkennek.
Mindez magában hordoz egy tartósabb inflációs tehetetlenséget. A beragadó alacsony kereslet a vállalatokat – főleg a szolgáltató szektorban – árcsökkentésre kényszerítheti. A megemelkedő megtakarítási ráta, a tartósan csökkenő fogyasztás és a velünk maradó óvatossági motívum az infláció nagy ellensége.
Egyébként vélhetően pont ezt a tartós bizalmi sokkot akarja elkerülni az MNB azzal, hogy megpróbál optimizmust erőltetni és várakozásokat menedzselni. Ha ezekkel a dezinflációs hatásokkal is számolunk, még mindig úgy látom, hogy középtávon a 3-5 százalék körüli, vagyis inkább a jegybanki célok feletti infláció lehet reálisabb várakozás mind globálisan, mind Magyarországon.
