Obama centrista politizálásának kockázatai

A közgazdászok | Vélemény
Korábban gyakorta hallatszott az amerikai republikánusok siránkozása, hogy Barack Obama európai stílusú szocializmust akar meghonosítani az Egyesült Államokban. Utóbb azonban teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az USA elnöke a centrumból akar kormányozni, és csak onnan.

A recesszió ellen küzdve Obama elhatározta, hogy a fiskális ösztönző programja csak feleakkora összegű lesz, mint amekkorát a demokrata tanácsadói ajánlottak. Utóbb pedig ennek keresztülvitelét minősítette teljes győzelemnek, ahelyett, hogy a másik felének elfogadtatására törekedett volna. Az óvatos gazdaságpolitikai vonalvezetés melletti elkötelezettségét azóta is fenntartja. A munkanélküliség immár a 10 százalékos határt ostromolja, ő ennek ellenére sem nyújtózkodik az alacsonyan lévő gyümölcsökért, például nem kér a kongresszustól további 200 milliárd dollárt a bajban lévő államok számára, hogy azok meg tudják előzni a pedagógusok további elbocsátását. A jövő generáció nevelése helyett tekintetét a költségvetés kiegyensúlyozásának hosszú távú céljára szegezte, még ha a gazdasági vihar továbbra is tombol.


A költségvetési hiány hosszú távú felszámolásáért egy „fiskális piromániás” hírében álló korábbi republikánus politikust – Alan Simpson volt szenátort – jelölte társelnökként annak a bizottságnak az élére, amelynek a deficitlefaragás módszereit kellene kimunkálnia. Simpson számára nem volt olyan, a republikánus elnök által javasolt fedezetlen adócsökkentés, amelyet elutasított volna, és nem volt olyan deficitcsökkentő, demokrata előirányzat, amelyet támogatott volna. A deficitcsökkentést célzó mostani, kétpárti bizottság élére nem való olyan politikus, akinek a hiány felszámolása melletti elkötelezettsége mindig elpárolgott, amint azt a hatalmi szempontok indokolttá tették.
Obama hasonlóképpen járt el a pénzügyi szektor súlyos zavarainak a kezelése során, amikor folytatta a Bush-éra örökségét. A mentőakciók szervezésekor nem kért ellentételezést a bankoktól, nem volt államosítás, és nem alkalmazta azt a tételt, hogy válságban a bajba jutott pénzintézeteken csak büntető feltételek mellett szabad segíteni. Ezzel az elnök nemcsak jobbra pozicionálta magát Joseph Stiglitz, Simon Johnson és Paul Krugman tételeitől, hanem ugyanezt tette olyan, közvetlen tanácsadóival szemben is, mint Paul Volcker és Larry Summers.
A környezetvédelemben a karbonadó helyett egy kibocsátást korlátozó és a kvóták adásvételét előirányzó rendszer bevezetésére törekedett, amely első lépcsőben kedvező a légkört eddig is terhelő cégek számára. Aki ugyanis már korábban nagy környezetszennyező volt, az olyan kibocsátási jogokat kapott, amelyek értéke idővel csak emelkedni fog.
Antidiszkriminációs téren igen vontatottan halad annak a poltikának a visszavonása, amelyet a hadseregben a melegek foglalkoztatásával kapcsolatban a „ne kérdezd és ne mondd” elvvel lehet jellemezni. A törvény uralmának a helyreállítását – például a guantánamói fogolytábor bezárását – célzó politika ugyancsak lassú ütemre kapcsolva folytatódik. Emellett Obama követi George W. Bush törekvéseit olyan végrehajtói-hatalmi jogosultságok megszerzésére, amilyeneket a XVII. századi Nagy-Britanniában II. Károly élvezett.


Az egészségügyi reformot illetően Obama számára a legnagyobb büszkeséget az a vívmány adja, amely szinte maradéktalanul utánozza Mitt Romney tervét, aki 2008-ban indult elnökjelöltként a republikánus párt színeiben, és aki ezeket az elveket Massachusetts államban meg is valósította. Obama reformjának központi eleme az a központilag előírt követelmény lett, amely szerint az állampolgároknak saját felelősségük alapján kell választaniuk maguknak biztosítási formát. Igaz, a szegényebb lakossági rétegeket a kormány kész szubvencionálni, és erősíteni a gyengébbek alkupozícióit.
Mindezekben az ügyekben Obama igyekszik úgy irányítani, hogy a technokrata értelemben vett jó kormányzati centrumba helyezi először magát, majd – fontos politikai célokat is feláldozva – két lépést tesz jobbra, annak reményében, hogy demonstrálni tudja kétpárti elkötelezettségét, és ezzel republikánus szavazókat is meg tud nyerni. A felsorolt politikai tételeket illetően – legyen szó recesszióellenes lépésekről, banki ügyekről, környezetvédelemről, diszkriminációmentességről, a törvény uralmáról, egészségügyről – bárki becsukhatja a szemét, és meggyőzheti magát, hogy Obama valójában egy mérsékelt republikánus, mint amilyen az idősebb Bush elnök, Mitt Romney, John McCain vagy Colin Powell, legalábbis a lényeget illetően.
Kérem, ne értsenek félre. Nem amiatt panaszkodom, hogy Obama túlzottan magáévá tette a kétpártiságot, vagy hogy centrista pozíciót foglalt el. Magamat is egy „felvizezett” szociáldemokratának tartom, hasonlóan Dewey-hoz, Eisenhowerhez vagy Rockefellerhez. A panaszom inkább az, hogy az elnök nem eléggé technokrata, és túl messzire megy egy mesevilágbeli kétpártiság követésében. Ez azt eredményezheti, hogy számos gazdaságpolitikai elv nem fog megfelelően működni, vagy egyáltalán nem.
Tisztában vagyok azzal, hogy a politika a lehetőségek művészete, és még a jó, technokrata jellegű kormányzás is csupán az elérhetőre összpontosíthat. Jó lenne azonban, ha Obamának is eszébe jutna, hogy nem Platón köztársaságában élünk, hanem Romulus római kanálisában.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org

Segít a piacra jutásban a Valor

Néhány éven belül piaci alapokra kívánja helyezni az életképes innovációkat a Valor Hungariae Zrt. vezérigazgatója, Lepsényi István, aki az idén kezdte meg munkáját az állami vállalatnál.

A Dacia a legmenőbb a nagycsaládosok körében

Sikeres a nagycsaládosok autóvásárlását támogató program.
Világgazdaság Piactér