Piketty "Tőkéje": a képlet leegyszerűsítése

Vélemény

Tegyük fel, hogy eladott példányonként csak egy-két dollár szerzői részesedés jár Thomas Pikettynek, A tőke a 21. században című könyv alig 44 éves szerzőjének. Ha így van, akkor az Amazon.com-on toplistás mű már így is többet termelt, mint amennyit egy Nobel-díj hozott volna neki. Piketty honoráriuma egy a Paris School of Economics-on tanító kollégája akár negyven-ötven évi jövedelmét is elérheti. Méltányos, helyes, igazságos ez? Nehéz megmondani.


A piac logikája szerint nem is érdemes felvetni ezt a kérdést. Piketty számára minden potenciális olvasó (vevő) önkéntesen csoportosít át egy-két dollárt saját jövedelméből, mert kíváncsi a gondolataira és érdekesnek tartja, amit ír. Ha mindezt a Nobel-díj bizottság ítélte volna oda, vitatkozhatnánk, hogy vajon többet ér-e ez a műve, pláne pedig az életműve annál, amit az egyenlőtlenségek szakirodalmának doyenjei (például a Piketty által is egyetemi évei példaképeként említett Anthony Atkinson) elértek. Szerintem nem. De ettől a piac még extra mód honorálta Piketty-t és sokkal kevésbé magát Atkinsont.


A sikerben persze benne van az, hogy a válság előtérbe hozta az egyenlőtlenségek témáját, néhány tudományos szupersztár (mint a Nobel-díjas Joseph Stiglitz vagy Paul Krugman) már ezzel a témával, ráadásul a tudományos élet unortodox eszközrendszerével, bloggerkedve, rocksztárosan turnézva lett világhíres (és gazdag). Meg az is, hogy a világon a globalizációkritikus és antikapitalista baloldal éhezi a szót, keresi magának a megfelelő ikonokat, és Piketty könyve, ami ráadásul a Marxra hajazó címmel telibe trafálta a közérzületet, tényleg üstökösként csapódott be közgazdasági irodalomba és a közpolitikába.


Már szinte abszurd, ahogy az „r > g” egyenlőtlenségről szóló tudományos előadások generálnak a Youtube-on százezres nézettségeket. A siker tehát siker, Piketty-t veszik, mint a cukrot. Tegyük hozzá mindjárt: a könyv kivételesen jól van megírva, nagyon adatgazdag, multidiszciplináris, magabiztosan mozog a szakstatisztikák és a szépirodalmi források között, ráadásul az egyenlőtlenségi irodalomban tömeges ideológiai pamfletektől eltérően nem csak kijelent, de érvel és oksági láncokat is igyekszik felrajzolni.


Piketty mindenesetre úgy érvel, hogy a világ rossz irányba megy: a szupermenedzsereknek juttatott (amúgy tényleg elmebeteg nagyságú) keresetek és bónuszok, a tőkének a munkához képest vett aránynövekedése, koncentrációja és általában véve nagyobb hozama a huszadik század második felétől egy olyan világot épít vissza, ami a viharos, háborúkkal és összeomlásokkal terhelt huszadik század előtt épült ki. Prognózisa szerint a globális gazdasági növekedés (a fenti képletben a „g”) lassulása mellett a tőke hozama (a fenti képlet „r”-je) nem, vagy nem annyira csökken; növekedni fog viszont a tőke aránya, méghozzá a rosszabbik fajtából, amely öröklődés címén jut esetleg érdemtelen dinasztikus utódokhoz.


Javaslata egy globális, progresszív vagyonadó lenne – ami önmagában is nyilván lelkes hívek százezreit szerezte a szerzőnek.
Vegyünk most sorra néhány pro és kontra érvet Piketty mondanivalója kapcsán. Mindenekelőtt: nagyon impozáns a sok, szisztematikusan gyűjtött adat. Úgy vélem, az adatok oldaláról támadó kritikusok még akkor is a kákán keresik a csomót, ha esetenként jogosan kritizálnak egy-egy paramétert, a képletekbe önkényesen betett konstanst.


Az, hogy a kutató imputál, rábecsül, előfordul, pláne egy olyan ingoványos és adathiányos terepen, mint a tőke nagyságának és hozamának historikus rekonstrukciója. Nem lehet elvitatni azt sem, hogy Piketty (és persze szerzőtársai (Facundo Alvaredo, Emmanuel Saez, Gabriel Zucman) úttörő munkát végeztek akkor, amikor a hagyományos, lakossági adatfelvételen alapú becslésekből rendre kimaradó top 1 százalék nagyságrendjét, belső struktúráját térképezték fel (szintén történeti idősorokkal, bár csak kevés országban).


Van viszont néhány kritikai megjegyzésem a könyv tartalmával, módszertanával és következtetéseivel kapcsolatban. Először is: Piketty tőke definíciójába a föld, az épületek, a gépek, a vállalatok, a részvények, a kötvények, a szabadalmak, az állatállomány, az arany vagy a természeti erőforrások tartoznak bele. Ráadásul az ingatlanok mintha kissé túlzottan is fel lennének súlyozva az összegzésben.
Hosszú ideig a föld, aztán az ipari termeléshez szükséges fizikai és működő tőke képezte a vagyonfelhalmozás alapját, újabban meg nyilván a pénzügyi közvetítő szektor is nagyfokú vagyonforrás lett. Na de lehet-e úgy hihető előrejelzéseket tenni a 21. század trendjeire, hogy a humán tőkét (képzettséget, kapcsolatot, innovativitást, IQ-t és EQ-t) kivesszük a tőke-definícióból, mondván, hogy azt nem tudja más birtokolni, értékesíteni? Piketty a rabszolgaságot tartja kivételnek, amit a vagyonelemek között számba kell venni. És ezt – nagyon érdekes számításokkal – meg is teszi.
Manapság tömegével lehet példákat találni arra, hogy egy kis ötlet (kiinduló tőke nélkül) hogyan lehet mesés vagyonok forrása. Anélkül, hogy lelkes apologéta lennék, azért megnéztem a Forbes magazin idén februári toplistáját a világ gazdagjairól. Tudták, hogy a listára kerültek között ott van a Snapchat 24 éves kitalálója (meg a társa, akiről még az életkorát is nehéz kideríteni, mert nincs még valamire való Wiki-szócikke sem)? Vagy a Uber elindítói, akik már sok milliárd dolláros vagyonnal rendelkeznek, amit egy piaci (és persze szabályozási) rés ügyes kiaknázásával részben új szolgáltatásért kapott új profittal, részben korábbi szereplők tőkemegtérülésének csökkentése révén értek el?


Nem sorolom a példákat, pedig mobil applikációk, új vértesztelő diagnosztikai eszközök és más innovációk állnak sok új milliárdos mögött. És ez nem csak azért érdekes, mert sokszor nettó humántőke (ötlet, szaktudás és szorgalom) kellett csak hozzájuk, hanem azért is, mert rámutat a tőke mellett a tőkések heterogenitására is. Piketty is vizsgálja ezeket a listákat, de azt, hogy mekkora az elsőgenerációs „self-made” szereplők aránya a nagyapa vagyonába beülőkhöz képest, nem számszerűsíti.


A Forbes legfrissebb listáján szereplő az 1826 dollármilliárdos több mint fele első generációs, 71-en Kínából vannak. A legnagyobb vesztesek a legutóbbi listához képest a különböző orosz oligarchák. De a lényeg – és ez a második kritika –, hogy Piketty egyáltalán nem foglalkozik könyvében a tőkések mobilitásával (egyébként a könyvről szintén megszólaló Bill Gates is azt veti a szemére, hogy a bukottak, kiesettek esetével nem foglalkozik).


A harmadik kritika az előrejelzésekkel kapcsolatos. Néhány – amúgy részben Piketty által is emlegetett – extrapoláció (Thomas Malthus, Karl Marx, Francis Fukuyama, hogy másokat most ne soroljunk) látványos kudarca után óvatosan kell bánni azzal, hogy egy-két ország bizonyos periódusainak megfigyelése után előrejelezzünk a világ egészére vonatkozóan. (Cikkünkben a tőke/jövedelem arányra és a globális tőkehozamra és a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzéseit mutatják az ábrák.) Karl Popper, amikor „A historicizmus nyomorát” írta, éppen ezzel érvelt. Szerinte vigyázni kell az ellenállhatatlan történelmi erők feltételezésével, mert könnyen lehet, hogy cserben fognak bennünket hagyni. Pedig Piketty néha meglevő trendeket folytat, máskor viszont éppen azt mondja, hogy a korábban futó trendek pont mostanában törnek meg. Megveszekedett empiristaként azt mondom: várjuk ki a végét.


Negyedik kritikám szerint a kapitalizmus olyan, mint a teve: van közte egypúpú, van kétpúpú, sőt többpúpú. Willian Baumol, Robert Litan és Carl Schramm nálunk kevés recepciót kapott 2007-ben megjelent „Good capitalism, bad capitalism, and the economics of growth and prosperity” című könyve a távol-keleti államvezérelt kapitalizmust, az amerikai vállalkozói kapitalizmust, az orosz oligarchikus kapitalizmust és a kontinentális európai nagyvállalati kapitalizmust különíti el. Piketty szerint a fő trend lényegében az, hogy a vállalkozói kapitalizmus szükségképpen oligarchizálódik a r > g forgatókönyv miatt. Én megint azt mondanám (egyetértve Acemoglu és Robinson kritikájával), hogy vigyázzunk ezzel: sok múlik az intézményeken, amelyek majd erre vagy arra eltéríthetik a történelmi trendeket.


Végezetül, itt van a szakpolitikai javaslat, a globális és progresszív vagyonadó kérdése. Amellett, hogy Piketty nem teszi helyesen, hogy kizárja a humán tőkét a vagyongeneráló eszközök közül, magának a humántőke-generálásnak (iskolarendszer, élethosszig tanulás) a technológiai fejlődéssel való versenyfutását is, bár elismeri, de talán túlzottan alábecsüli.
Atkinson, aki amúgy szintén nagy teljesítménynek tartja Piketty művét, nemrég egy 12 pontból álló, komplex javaslattal állt elő az egyenlőtlenségek esetleg káros mértékű növekedésének nemzeti és nemzetközi keretek között megvalósítható fékezésére.


Nekem ez valahogy szimpatikusabb. A zabolátlan és érdemtelen egyenlőtlenségek nem tesznek jót a világnak. De a leegyszerűsített megoldások sem. Azt hiszem, jobb világ felé megyünk, ha korunk hőse nem egyedül a globális adóhivatalnok lesz, hanem a lokális és globális versenyhivatalnok, a tanár, a politikus, a transzparens állami hivatalnok és mindenki, akinek ebben az ügyben dolga lehet. Piketty könyve mindenesetre jó szolgálatot tett ennek az ügynek, már csak azáltal is, amilyen globális vitát sikerült generálnia.

MAGYAR VÁLLALATOK, CSALÁDI VÁLLALATOK - HOGYAN LEGYÜNK SIKERESEK?

Nekik már sikerült. Mi van a sztori mögött? Szeptember 28-án Balogh Levente, Gablini Gábor elárulja.
Részletek: rendezvenyek.vg.hu

22:00
Gazdaság

Nagy üzlet lesz a mesterséges intelligencia a régióban is

Gyors növekedés várható régiónkban a mesterséges intelligenciára épülő megoldások piacán, a közeljövőben pedig itthon is elkezdődhet a terület egyik úttörője, a Watson üzleti célú felhasználása.
09:20
Gazdaság

Több sebből is vérzik az atomegyezség

A nagyhatalmak megpróbálják rábírni Donald Trump amerikai elnököt, hogy ne mondja fel az Iránnal kötött nukleáris megállapodást.
Világgazdaság Piactér