Stiglitz: A válság utáni válságok

Publicisztika | Vélemény
Az euróválság és az amerikai költségvetési szakadék árnyékában könnyen elkerülhetik figyelmünket a globális gazdaság hosszú távú problémái.

A legsúlyosabb fenyegetést a globális felmelegedés jelenti. A világgazdaság gyenge teljesítménye következtében a széndioxid-kibocsátás növekedése lassult ugyan, ez azonban nem lehet megoldás. Ráadásul nagy a lemaradásunk: mivel a klímaváltozásra csak lassan reagáltunk, ahhoz, hogy a két század Celsius-fokos globálisfelmelegedés-korlátot tartani tudjuk, a kibocsátást a jövőben erősen csökkentenünk kell. A válasz nem odázható el; a globális felmelegedéshez való utólagos igazodás segíthet helyreállítani az aggregált keresletet és növekedést.


A technológiai haladás és a globalizáció a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt gyors strukturális változásokat tesz szükségessé, amelyek akár traumatikusak is lehetnek, a piacok pedig gyakran rosszul kezelik őket. Ahogy a 30-as évek nagy gazdasági válságát részben azok a nehézségek idézték elő, amelyek a falusi, mezőgazdaságon alapuló gazdaság városi, iparra épülő gazdasággá válását kísérték, napjaink problémái részben abból erednek, hogy a hangsúly a feldolgozóipartól a szolgáltatószektor felé tolódik el. Új cégekre van szükség, márpedig a modern pénzügyi piacok a spekuláció és a kizsákmányolás területén sokkal jobbak, mint az új vállalatok – különösen a kis és közepes méretű cégek – létrejöttének finanszírozásában.


A szóban forgó átmenet a humán tőke olyan fejlesztését követeli meg, amelyet az emberek gyakran nem engedhetnek meg maguknak. A mindenki által igénybe venni kívánt szolgáltatások között van az egészségügy és az oktatás, két olyan szektor, amelyben az állam fontos szerepet játszik.


A 2008-as válság kitörése előtt sok szó esett a globális egyensúlytalanságokról és arról, hogy a külkereskedelmi többlettel rendelkező országokban – például Németországban és Kínában – növekednie kellene a fogyasztásnak. A probléma nem szűnt meg; Németországnak azóta sem sikerült megbirkóznia a krónikus mérlegtöbblettel, és ez a kudarc az euróválság szerves összetevője. Kínában a külkereskedelmi mérleg többlete csökken ugyan, ennek hosszú távú következményei viszont még nem nyilvánvalóak.


Amerika külkereskedelmi deficitje nem tűnik el, amíg a belső megtakarítások nem növekednek, és nem következik be alapvető változás a globális monetáris politikában. Az előbbi biztosan lassítaná a gazdaságot, de egyelőre egyik sincs napirenden. Miközben Kína bővíti a fogyasztást, nem szükségszerű, hogy több árut vásárol az Egyesült Államoktól. Valószínűbb, hogy a nem kereskedelmi jellegű javak – az egészségügyi ellátás vagy az oktatás – körében bővül a fogyasztás, ami a globális ellátási lánc zavaraihoz vezet, és különösen az exportra termelő kínai feldolgozóiparnak beszállító országokban lesz súlyos.


Megoldásra vár az egyenlőtlenség világméretű válsága is. Nem csupán az a probléma, hogy a magas keresetűek egyre nagyobb szeletet kapnak a gazdaság tortájából: a középosztály nem részesül a növekedésből, a szegénység pedig sok országban nő. Az USA-ban is csak mítosz a lehetőségek egyenlősége.


A válság ezeket a trendeket felgyorsította ugyan, de már annak kitörése előtt is nyilvánvalóak voltak. Jómagam és mások is többször hangsúlyoztuk: az egyenlőtlenség növekedése – amely részben a globális gazdaság folyamatos strukturális átalakulásának következménye – a gazdaság lassulásának egyik kiváltó oka.


Azok a gazdasági és politikai rendszerek, amelyek polgáraik többségének nem biztosítanak megfelelő javakat, hosszú távon fenntarthatatlanok. A demokráciába és a piacgazdaságba vetett hit idővel erodálódik, a fennálló intézmények és megállapodások legitimitása megkérdőjeleződik.


A jó hír az, hogy a fejlett és a fejlődő országok közötti szakadék az elmúlt három évtizedben szűkebbé vált. Emberek százmilliói azonban továbbra is nyomorban élnek, és csak szerény előrelépés történt annak érdekében, hogy a legkevésbé fejlettek és a többiek közötti távolság csökkenjen.


Mindebben az igazságtalan kereskedelmi megállapodások is szerepet játszottak, köztük az igazolhatatlan mezőgazdasági támogatások, amelyek nyomottan tartják azokat az árakat, amelyektől a legszegényebb országok közül több is függ. A fejlett országok nem váltották be a 2001-es Doha-forduló ígéretét, és nem hoztak létre egy fejlődő országokat támogató kereskedelmi világrendet, és ez lett a sorsa 2005-ös Gleneagles-beli G-8 csúcs ígéretének is, amely jelentősen nagyobb támogatást ígért a legszegényebb államoknak.


A piac önmagában egyik problémát sem képes megoldani. A globális felmelegedés lényegében a „közjó” problémája. A szükséges strukturális változásban a kormányoknak aktív szerepet kell vállalniuk – méghozzá olyan időben, amikor Európában és az USA-ban is egyre inkább csökkenteni kell a kiadásokat.


Miközben a válsággal küzdünk, fel kell tennünk a kérdést: vajon teszünk-e valamit a hosszú távú problémák megoldása érdekében? A deficit-héják és a megszorítás-pártiak amellett, hogy gyengítik a gazdaságot, lerontják annak jövőbeli kilátásait is. Ironikus, hogy miközben a globális gazdaság gyengélkedésének oka éppen az elégtelen aggregált kereslet, az alternatíva éppenséggel a következő: fektessünk a jövőbe oly módon, ami egyszerre segíti megoldani a globális felmelegedés, a globális egyenlőtlenség és szegénység, valamint a strukturális változás szükségességének problémáját.

A Brexit a magyar gazdaságot sem kíméli

Eget rengető változásokra nem, de néhány fontos szabályváltozásra készülhetnek a magyarországi vállalatok annak kapcsán, hogy Nagy-Britannia kilép az unióból.

Ipar, állam és egyetem hármasára épül a svéd egészségügy

Hampus Nilzén szerint az egészségügy gerince a svéd társadalomnak és alapja a jóléti ellátórendszernek.
Világgazdaság Piactér