Miniszter úr! Volt ideje megszokni ezt a régi-új megszólítást az elmúlt néhány hétben?

Tekintettel arra, hogy a magyar protokoll hagyományai szerint aki egyszer miniszter volt, az élete végéig szólítható annak, és sokan éltek is ezzel, így nem szoktam el tőle. Amikor az Európai Bizottság biztosa voltam, akkor is sokan „minisztereztek”, ami nem baj, mert az előbbinek mindig is volt egyfajta negatív felhangja. 

Az ötödik Orbán-kormány – Lázár János mellett – nagy visszatérőjeként azonnal igent mondott a felkérésre? Ez az a feladat, amire várt?

Kértem azért némi gondolkodási időt. Álomszerepeim már nincsenek, hiszen sok mindent csináltam a politikában, gazdasági profilú tárcát viszont mostanáig nem vezettem. Voltam már állammal foglalkozó minisztérium, a közigazgatás és az igazságügy élén, a nemzetközi piacok felé fordulva irányítottam külgazdasági és külügyi tárcát, uniós biztosként humán területekkel is foglalkoztam, most pedig a gazdaságpolitika területére kirándulok. Egyrészt a járatlan út miatt mérlegeltem, hogy belevágjak-e, másrészt pedig azért, mert az első perctől láttam, hogy az uniós források megszerzése mint feladat, meglehetősen nehéz.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

Túl a gazdasági világválságon, 2010-ben volt nehezebb kormányzati tisztséget vállalni, vagy most, egy világjárvány és háború idején?

Ne feledjük, akkor egy kormányváltás volt, ami korszakhatárt jelentett az 1990 utáni magyarországi demokrácia történetében. Túl azon, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányokat leváltotta a Fidesz–KDNP pártszövetsége, akkor újonnan került be a parlamentbe a Jobbik és az LMP is. Az idén a megújulást célzó elképzelés, hit vagy éppen illúzió ugyanakkor sokkal halványabb volt, mint tizenkét éve. Ha a mostani kormányalakításra félig kívülállóként, félig bennfentesként tekintek, az ügyek folytatását és az időközben felmerült nehézségek menedzselését látom. Míg 2010-ben a minket körülvevő problémahalmazt az elődeink idézték elő, addig most külső tényezők miatt érezhetjük azt, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok. A beavatkozás módszere viszont ugyanaz: a lakosságot érintő megszorítások nem lehetnek a megoldás részei, akkor is, és most is úgy teremtjük elő a szükséges pluszforrásokat, hogy az az állampolgárokat közvetlenül nem terheli.    

Pusztán elméleti lehetőség vagy valós veszély az uniós forrásvesztés?

A forrásvesztés veszélye 2010 előtt állt fenn, a baloldali kormányok ugyanis a hazánknak járó uniós forrásoknak csak a töredékét tudták lehívni. A 2010-es kormányváltás után a nemzeti kormány jól működő fejlesztéspolitikai reformokat vezetett be, a pályázatok egyszerűsödtek, a kifizetések felgyorsultak, ennek köszönhetően Magyarország a 2007–2013-as fejlesztési ciklust szinte forrásvesztés nélkül zárta, a 2014–2020-as források lehívásában pedig ma Magyarország az uniós élmezőnyben jár. Az viszont, hogy hozzá se jussunk a forrásokhoz, reményeim szerint csak elméleti lehetőség. Ha a két nagy forráscsoportot vizsgáljuk, mint uniós tagországnak éppúgy jár nekünk a 2021–2027-es operatív programok alapján a 21,7 milliárd euró kohéziós támogatás (MFF), mint a 15,5 milliárd euró a Covid-válság utáni újraindítást szolgáló Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközből (RRF). Az utóbbiban eredetileg 7,2 milliárd euró lett volna a támogatás, ez azonban Magyarország kiugróan jó 2021. évi gazdasági növekedése és a bizottság újraszámolási mechanizmusa miatt 5,9 milliárdra csökkent, amelyhez 9,6 milliárd euró visszatérítendő forrás, azaz kedvezményes hitel társul. Mindkét támogatási formát Magyarország rendelkezésére kell bocsátani, sokkal inkább az szorul magyarázatra, hogy egyelőre miért nem kapjuk meg. Nehezített pályán haladunk, nem titok, hogy a szakmai kérdéseket gyakran felülírják a politikai viták. Nagyobb energiákat kell arra fordítanunk, hogy ezek az uniós források valóban meg is érkezzenek, mint más országoknak, de a 2021–2027-es ciklust tekintve mi magunk is nagyobb ellenszelet kapunk, mint az előző, 2014–2020-as időszakban.    

Már a miniszterjelölti meghallgatásának is az volt az egyik tételmondata, hogy mind az új fejlesztési ciklusra vonatkozó partnerségi megállapodást, mind pedig a helyreállítási alapról szólót sikerülhet aláírni az év második felében. Tekintettel arra, hogy nyáron Brüsszelben a fű se nő, sűrű őszi időszak elé nézünk. Ambiciózus vagy reális a vállalása?

Akár ambiciózus, akár reális, meg kell tenni, különben forrásvesztés áll fenn. Augusztusban valóban bezár egy hónapra az uniós intézményrendszer, de júliusban még nyitva van Brüsszel, tervezek is újabb tárgyalásokat folytatni az ügyünkre hatással bíró döntéshozókkal. Minden követ meg kell mozgatnunk még a nagy nyári leállás előtt is, ha az őszre valóban kézzelfogható eredményeket szeretnénk elérni. Technikai szinten nem állunk rosszul az MFF és az RRF esetében sem, most leginkább a politikai akaraton múlik, hogy mikor és hogyan érünk célba. Ehhez azt kell elérni, hogy lehetőleg senki se ellenezze a Magyarországnak járó források folyósítását. Van egy ideológiai jellegű vita Európa jövőjéről, a demokrácia, a jogállamiság absztrakt értelmezéséről, de azon fáradozom, hogy ne ez határozza meg Magyarország uniós megítélését. Sokkal szerencsésebb, ha konkrét szakpolitikai kérdések mentén, okosan érvelve védhetjük meg az álláspontunkat, és ha bizonyos kérdésekben jogszabályt kell változtatnunk, attól sem határolódunk el.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

Három nap alatt nyolc uniós biztost „fogyasztott el” Brüsszelben, közelebb került a megoldáshoz a tárgyalásai során?

Embere válogatja, ki mennyire játszik nyílt lapokkal. Sok tényező árnyalja, milyen egy tárgyalás, nyilván más hangulatban ülünk le az asztalhoz azokkal, akikkel 2014 és 2019 között is együtt dolgoztunk uniós biztosként. Ez még akkor is igaz, ha a liberális Margrethe Vestagerről van szó, aki rendszerint a legélesebb kritikusa a magyaroknak. Versenyjogokért felelős biztosból lett az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke, s közben már a digitális korra felkészült Európa a szakterülete. Öt évig egymás mellett foglaltunk helyet az üléseken, van egyfajta személyes szimpátia közöttünk, nagyon kemény kérdéseket is meg tudunk beszélni úgy, hogy az nem válik konfliktusossá. Azt kértem a biztosoktól, hogy ők mondják meg, látnak-e megoldást a tárgyalások továbbvitelére, és ha igen, hogyan képzelik azt el, erre mindenkinek volt konstruktív javaslata. Összességében úgy látom, a kohéziós alapok és a helyreállítási eszköz tekintetében is minden esély megvan arra, hogy még az idén megállapodjunk. 

Bevett gyakorlat, hogy a magyar költségvetés kockázatára és terhére előlegeznek meg beruházási, fejlesztési pályázatokat. Már csak azért is égetően fontos a gyors megállapodás, hogy az államháztartást ne terhelje túl ez a tétel is.

Ez olyannyira így van, hogy még a 2014–2020-as ciklus sem lezárt fejezet. Ne feledjük, hét plusz hároméves az elszámolási időszak, azaz a jövő év végéig kell minden egyes fejlesztési számlának és eurócentnek a helyére kerülnie. Ha a legutóbbi számokat nézzük, az előző hét évből 7,1 milliárd eurót kell még hazahoznunk, ami a teljes, 27,15 milliárd eurós forráskeret 26 százaléka. Ebből adódóan a lehívási mutatónk 74 százalékon, jóval az EU-átlag felett áll, az év végéig pedig minden bizonnyal felkúszik még a részarány közel 82-83 százalékra. Ami pedig a 2021–2027-es ciklust illeti, nem vagyunk még semmiről sem lemaradva, egyelőre a tagállamok harmada írta alá a partnerségi megállapodást, másokhoz hasonlóan a mi tervezetünk is bizottsági értékelésre vár. Ez a megállapodás több pénzt hozhat, de nekem az újjáépítési források bebiztosítása is ugyanolyan fontos. Az utóbbinál láthatóan több a politikai feltétel, élen a jogállamisági vitával. Még áprilisban küldött levelet erről a magyar kormánynak Brüsszel, a válaszadási határidő június 27-én jár le, fontos, hogy a válaszunk hiteles legyen az Európai Bizottságnak, olyan, amely építi, és semmiképp sem rombolja a tárgyalási alapot.  

Az EU euróban fizet, itthon a forrásfelhasználás tervezési árfolyama viszont jóval alacsonyabb a mostani 400-as kurzusnál. Ilyen értelemben a forintgyengülés adott esetben még növelheti is a mozgásteret?

Erre nem érdemes bárkinek is építenie. Egyrészt a tervezési árfolyamot időről időre felülvizsgáljuk, már előkészítés alatt áll a 350-es szint felhúzása közel 375-re. Bár az árfolyammozgások következtében nominálisan több forint érkezik, azt el is viszi az infláció, hiszen jól tudjuk, májusban éves alapon már 10,7 százalékkal nőttek a fogyasztói árak. Ráadásul a magyar ipar jelentős alapanyagimport-igénye miatt sokszor inkább visszaüt a drága euró, vagyis amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon.

Azzal, hogy miniszteri szintű feladattá vált az uniós források felhasználása, hogyan változik a gyakorlatban a hazai fejlesztéspolitikai intézményrendszer?

Tartalmilag már az előző struktúra alatt kialakították az operatív programokat. Az én feladatom kettős: egyrészt az irányító hatóságok egy intézményi keretbe terelése révén kiiktatni a párhuzamosságokat és kihasználni a szinergiákat. Ezáltal gyorsabb és hatékonyabb lehet a fejlesztéspolitika a felhívások megjelentetésén túl a pályáztatás folyamatán át a források kiosztásáig, a vidékfejlesztés, a halászat kivételével valamennyi pályázati terület átfogásával. Másrészt hozzám tartozik a támogatások felhasználásának ellenőrzése, beleértve a közbeszerzési eljárások kontrollját. Mindemellett a területfejlesztés is a portfólióm része, az a cél, hogy a 2028. január 1-jén kezdődő új uniós ciklusra valódi orvosságot találjunk a regionális fejlettségben megjelenő hatalmas különbségekre, és az azokkal járó más problémákra. Éppen ezért míg az egyik államtitkárom, Ágostházy Szabolcs az európai uniós fejlesztésekért felelős, addig a másik, Mayer Gábor a területfejlesztésért. Az utóbbi a szakpolitikai dokumentumokon túl akár jogszabályi, intézményrendszeri szinten is mozgásteret kap.

Való igaz, nemhogy az Észak-Alföld és Észak-Magyarország, még a Dél-Dunántúl is az EU húsz legszegényebb régiójának egyike, miközben Budapesten az egy főre eső GDP az uniós átlag 153 százaléka. Pest megye fellélegezhet, amiért a fejlesztési források terén levált a fővárosról?

Budapest más ligában focizik. Abban, amelyikben rajta kívül nem más magyar régiók vesznek részt, hanem Prága, Pozsony, Bécs, München, Varsó, Bukarest, és ebben a mezőnyben kell megállnia a helyét. Ugyanakkor fejlesztéspolitikai dilemmát okoz, hogy Budapest – mint fejlesztési egység – határai nem esnek egybe a közigazgatási határaival, hiszen az agglomeráció, ahogy a közszolgáltatások, úgy a beruházások, fejlesztések terén is összenőtt a fővárossal. Egy következő kihívás, hogy miként kezelhetjük egy egészként ezt a térséget a támogatási térkép megrajzolásakor is. Nem cél, hogy Budapest elszigetelődjön, de az sokkal inkább, hogy minél több ponton kötődjön az őt körülölelő régiókhoz, és húzza magával az egész magyar gazdaságot. Minden eszközzel csökkenteni kell a fejlettségi szakadékot, hogy ne csak Nyugat- és Közép-Dunántúl legyen európai szemüveggel is látható Budapesten kívül. 

Az extraprofitadók bejelentésekor az állam nyilvánvalóvá tette, hogy saját magán is spórol. Hónapok óta pang a pályázati piac, a közberuházások helyett jöhetnek belátható időn belül jelentősebb keretösszegekkel uniós forrású vállalati felhívások?

Ez nagymértékben múlik azon, hogy mi lesz a tárgyalások végkimenetele, hogy mikor tudunk megállapodásokat aláírni az Európai Unióval. Ha az év második felében valóban célba érünk, az új ciklus első uniós támogatásai már az év végén megérkezhetnek. Az extraprofitadó meghatározásakor is törekedtünk arra, hogy inkább szolgáltató cégeket érintsen, termelőket pedig kevésbé, ennek a körnek az előremenekülését segítve a magyar költségvetés is megelőlegez újabb forrásokat beruházásra, fejlesztésre. Tisztában vagyunk vele, hogy ha a nemzetközi piacokon is versenyképesek akarunk lenni, ahhoz a legmagasabb szintű technológiára van szükség a gyártásban, ehhez pedig a fejlesztéspolitika is igyekszik minden segítséget megadni – lehetőleg nemcsak jövőre, hanem már az idén is. Ez már csak azért is kötelességünk, mert összefüggésben az ukrajnai háború negatív hatásaival, Nyugat-Európában is egészen direkt gazdaságélénkítő intézkedéseknek lehetünk a tanúi bizonyos kedvezményezett szektorok javára. 

Nemzetközi kitekintésben hová helyezné a magyar válságkezelés receptjét? 

A magyar gazdaságpolitika leginkább a határozottságával rendhagyó, többek között az árstopok rendszerének bevezetésével az infláció letörése érdekében. Azoknak az országoknak furcsa ez, ahol a piaci megoldásokat minden tekintetben előnyben részesítik, az elmúlt hónapok eseményei mégis indokolttá tették ezeket a sokaknak drasztikusnak tűnő lépéseket. A magyar gazdaságpolitika karaktere annyiban más, hogy a pénzügyi kormányzat kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a közbizalom fenntartására a hazai gazdaságban, elsősorban a költségvetési hiány kordában tartásával. Kifelé is többet kell mutatnunk a befektetői bizalom megerősítéséért, mert mi hiába hiszünk Közép-Európa biztonságában, a szomszédos Ukrajnában zajló események miatt több ezer kilométerről ez egy labilis térségnek tűnhet. 

Fotó: Móricz-Sabján Simon

Gazdaságpolitikai küzdelmeink egyik jellemző pillanatfelvétele az aktuális forint-euró árfolyam. Ön is távolságtartóan kezeli a magyar euróbevezetés gondolatát, vagy árnyaltabban látja a képet, mint a mereven elzárkózók?

Nem szükségszerű a bevezetés, van olyan ország, amely vígan él tovább a saját valutájával, azt viszont az euróhoz kötötték, és ezzel lényegében bent is van a zónában, meg kint is, miközben megőrzi a nemzeti szimbolikát. Ilyen értelemben ez a kérdés itthon túldimenzionált, szerintem mindig is az volt. Az első és legfontosabb szempont az, hogy ha Magyarország egyszer bevezeti az eurót, azt milyen árfolyamon teszi, másrészt az milyen hatással lesz a pénzügyi manőverekre, hiszen az árfolyampolitika azonnal eltűnik az eszköztárból. Számomra teljesen elfogadható és vállalható a magyar kormány álláspontja, hogy most nem kell az euró.

A mostani turbulens gazdasági helyzet előtt az volt az alapvetés, hogy a magyar felzárkózáshoz tartósan két százalékpontos növekedési előny kell az unió átlagához képest. Ön szerint ez mire lehet elég?

Vannak optimista és pesszimista jóslatok, a valóság, a magyar gazdaság teljesítőképessége az utóbbi években azonban többször a legpozitívabb prognózisokat is felülmúlta. Sokan például attól tartottak, hogy megelőz minket Románia. Ez nemhogy nem következett be, de mi hagytuk le Portugáliát, a visegrádi térségből pedig nagyobb a hazai felzárkózás lendülete, mint a lengyeleké, a csehek és a szlovákok pedig valamelyest távolodtak is az elmúlt évben a középértéktől. Ez a nemzetközi kitekintés adja meg az értékét a tavalyi 7,1 százalékos visszapattanásnak, s az idei első negyedévben látott 8,2 százalékos bővülésnek. Ezek az adatok megint csak fontosak a közbizalom szempontjából. A külföldi működő tőke beáramlása is lendületben maradt, ráadásul ezek jelentős része már a jövő iparát szolgálják, gondolok itt elsősorban az akkumulátorgyárak hazai létesülésére. Ezek a befektetések hihetetlenül erős infrastrukturális fejlesztéseket kívánnak az országtól, de amint elkészülnek, Európa ipari élvonalába tartozunk. Lassan, de biztosan zárkózunk, bizakodó vagyok.