Az akkugyártással kapcsolatban részben szakmai vita alakult ki az elmúlt hónapokban a hazai gazdasági kommentátorok között, amely alkalmat ad arra, hogy általában az ország gazdasági, ipari szerkezetéről gondolkodjunk. Számos hazai közgazdász azt vallja, hogy az általunk 2010 után az elsők között megkezdett újraiparosítás elavult program, semmibe és múltba vezető út, pedig ma már az egész világ a nyomunkban járva küzd a hazai ipar erősítéséért, a külföldi vállalatok bevonzásáért. A kormány a háború és a szankciók okozta válság ellenére sem mond le céljairól, ezért folytatjuk a beruházásösztönzést és munkahelyteremtést középpontba helyező ipar- és gazdaságpolitikát.

Fotó: Havran Zoltán / Magyar Nemzet

Újraiparosít a világ, csak máshogy nevezi

A gyakorlatban azt látjuk, hogy a Nyugat és különösen Amerika az elmúlt évtizedekben kiszervezte iparát, ezt jelölték az offshoring fogalmával, amely valójában egyszerűen dezindusztrializációt, az ipar megszűnését jelentette. Az amerikai politikai elit azonban Trump óta célul tűzte ki, hogy állami aktivitással feltámassza a hazai ipart (nearshoring), mert az új „ipari reneszánsztól” várja az ország nagyhatalmi státuszának megőrzését, a gazdaság zöldítését, az innovációk ösztönzését, a munkavállalók jólétének emelését. 

De ezzel nincs egyedül Amerika. A brit képviselő, Frank Field tíz pontjával követelt új ipari forradalmat a stagnáló brit gazdaságban, mert a jólét, a függetlenség és a biztonság szerinte mind az ipar egészségéhez kapcsolódik. A kanadai Institute for Research on Public Policy agytröszt magazinja a koronajárvány utáni első hónapokban közölte egy helyi innovációszakértő professzor cikkét, aki szerint a járvány megmutatta, hogy az ipar gyors leépülése (offshoring) lefegyverezte Kanadát. Az ipar külföldre költöztetésével ugyanis egyesek rövid távú extraprofitot értek el, másokat a fogyasztói javak árcsökkenése nyűgözött le, de a járványban a kritikus termékek hiánya megmutatta, hogy az ország egésze sérülékennyé vált, ráadásul elvesztek a pezsgő gazdaság alapelemei, például a minőségi munkahelyek. 

Természetesen az újraiparosítás nem a múltba való visszatérést jelenti: az ipar szavunk állandósága mögött rendre ipari forradalmakkal cserélődik ki teljesen a tartalom, ma az már mindent jelent, ami termelő-szolgáltató reálgazdasági tevékenység, értékteremtés. Ahogy mi sem, 

Amerika sem csak önmagában újraiparosítást hirdetett, hanem új kínálatoldali gazdaságpolitikát, ami jelzi, hogy az újraiparosítás csak egyetlen pillére annak az összetett szakpolitikai csomagnak, amely a termelést, a kapacitásokat, a kínálatot ösztönzi. 

Sőt, újabban az amerikai beruházóknak már a gyermekellátás (childcare), azaz a családpolitika terén kell vállalásokat tenniük a támogatásokért cserébe, ami jelzi, hogy az újraiparosítás egyszerre valósítandó meg az emberi tőke és a társadalom megerősítésével.

Az újraiparosítás fogalma számunkra is egy komplex gazdaságfejlesztési programot jelent, amelynek az akkugyárak korántsem legfőbb következményei.

Az akkumulátor-értéklánc befektetői azért választják nagy számban Magyarországot, mert a sikerükhöz szükséges bonyolult feltételrendszert mi biztosítjuk a legjobbak között (lásd a Bloomberg csoport New Energy Finance elemzőrészlegének nemzetközi akkugyártásrangsorában való előkelő helyünket). Tévedés lenne azt gondolni, hogy máshol az iparfejlesztés kizárólag a semmiből előtűnő hazai multik megjelenését jelenti – Amerika jelenleg gyártókapacitást és ezzel tudást igyekszik bevonzani, felvásárolni, bárhonnan a világból. 

Nem szabad leépíteni, sőt növelni kell az ipar súlyát

Az ipar feltámasztása az olyan közepes fejlettségű országok, mint Magyarország esetében még fontosabb. Egyre több tudományos kutatás érvel amellett, hogy a közepes fejlettségi csapdában ragadást (ez a hazai kritikusok állandó, szinte egyetlen, ismételgetett toposza) számos ország esetében leginkább az itthon többnyire elhallgatott jelenség, az ipar túl korai leépülése (premature deindustrialization) okozza (a fogalmat Dasgupta és Singh 2006-os kutatására vezetik vissza). A fogalom arra utal, amikor a későn jövők, a ma felzárkózni kívánó országok hamarabb szembesülnek az ipar súlyának csökkenésével, mint ami a mai fejlett országok tapasztalatából és korábbi pályaívéből következne. Lényegében arról a veszélyről van szó, hogy bezárul az ipari, kínálatvezérelt felzárkózás kapuja, a felzárkózási főút, amelyen az országok többsége járni igyekszik, és a „normálisnál” sokkal előbb elkezd gyengülni, elsorvadni az ipar.

Közben Andreoni és Tregenna 2021-es könyvfejezetében is felhívja a figyelmet, hogy az ipar korai leépülése számos országot stagnáló növekedésre ítél, mert akadályozza esélyüket a globális értékláncokba való belépésre és a hozzáadott érték előállítására, hiszen ehhez már nincs ipari, szolgáltatási és tudáshátterük. Emiatt a termelékenység javításától is búcsúzhatnak, ami szintén a felzárkózás kulcsa lenne. 

A kutatások szerint az ipar leépülése jó eséllyel garantálja a beragadást nemcsak a közepes fejlettségi, hanem a közepes jövedelműek technológiai csapdájába is.

Érdekes módon az Ázsiai Fejlesztési Bank agytrösztjének elemzése már 2017-ben megfogalmazta, hogy az ipar túl korai elvesztése nagy veszély a kínai gazdaságra vonatkozóan is, ezért az iparpolitika újrafeltalálását szorgalmazta, mert az okos, magas hozzáadott értékű növekedést mindig a gazdaság ipari-szolgáltatási gerincére lehet felépíteni. 

Számos kutató és kutatócsoport létezik, amely nem a médiában, hanem (neves) tudományos folyóiratokban vizsgálja a témát. Két kínai szerző, Liu és An idei februári tanulmánya 44 fejlődő országot vizsgált 1990 és 2018 között, arra jutva, hogy az ipari kapacitás leépülése növeli a szegénységet, amennyiben ehelyett a szolgáltatások súlya növekszik, az pedig még növeli is a szegénység elterjedtségét. Az ipar eltűnésével a növekedés szerényebb lesz, a munkahely pedig kevesebb és rosszabb minőségű. 

A Világgazdasági Fórum (WEF) oldalán megjelent cikk 2022-ben arra szólított fel, hogy ha inkluzív (nevezzük emberarcúnak) gazdasági modellt és növekedést szeretnénk, akkor e törekvést a gyártási szektorral kell kezdenünk, ez a kiindulási pont. A magyar példa statisztikák sorával együtt tankönyvi igazolását adja annak, hogy a kapacitásnövelő, új kínálatoldali politika, a teljes foglalkoztatással és a teljesítményalapú társadalmi-gazdasági modellel valóban képes elérni a hosszú távon kirekesztettek újbóli bevonását. 

Kirsch 2018-as, valamint Ravindran és Babu 2021-es kutatása rámutatott, hogy ahol túl korán esik vissza az ipari súly, ott a munka termelékenysége is csökkenni fog, épp azért, mert sok esetben ilyenkor az alacsony termelékenységű szolgáltató szektorba áramlik át a munkaerő, ami, és ez a valódi probléma, lelassítja a növekedést és megállíthatja a gazdasági fejlődést. 

Tévhitek a szolgáltatásokkal kapcsolatban

A legszegényebb országok persze más lehetőség hiányában a szolgáltatások erősítésével próbálhatnak növekedést elérni, de a szolgáltatásvezérelt felzárkózás a legritkább kivételnek tekinthető a mai napig. Erről írt a Világbank blogján Indermit Gill is, aki szerint eddig az alacsony és közepes jövedelmű országok számára a szegénység csökkentésének és a jó, minőségi munkahelyek létrehozásának legbiztosabb módja a gyártási szektor felépítése volt. Természetesen, mint azt Ejaz Ghaninak a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) oldalán megjelent tanulmánya is jelzi, a szolgáltatási forradalom jelenthet egy utolsó esélyt a későn jövő legszegényebbeknek a fejlődési vonatra való felszállásra, de a magyar gazdaság fejlettségi szintjén ez a mellékutas gondolatkör nem merül fel. 

Itt azért is fontos, hogy a szakpolitika józan maradjon, mert a szolgáltatások a tudományos diskurzusban túlreprezentáltak lehetnek, a fejlődés-gazdaságtani narratívák túlhangsúlyozzák szerepüket: az IMF kutatása 1978 és 2019 között elemzett több ezer országtanulmányt, 113 különböző, növekedéshez és szakpolitikához kapcsolódó kifejezést keresve, és arra a meglepő eredményre jutott, hogy a közgazdászok valamiért a „szolgáltatások” kifejezést használták a leggyakrabban. Talán közrejátszik ebben a régmúlt egyszerű elmélete, a Petty–Clark-hipotézis, amely azt mondta ki, hogy a fejlődés során az elsődleges (primary) után a másodlagos (secondary) és végül a harmadlagos (tertiary) szektorok válnak dominánssá, azaz nyersanyagalapú után gyártási, végül szolgáltató gazdaság alakul ki. 

A munkavállalók szolgáltató szektorba történő átáramlása ipar nélkül szinte lehetetlen, mert a tapasztalat szerint korunkra az ipar és a szolgáltatás összefonódott, egymást erősíti, de sajnos többnyire csak egy irányban: az ipar húzza maga után és építi fel a magas termelékenységű (például üzleti) szolgáltatásokat, de a szolgáltatások erősítése nem telepít le és nem épít fel ipart. Nwani és szerzőtársai is azt mutatták ki 2020-ban egy fejlődő ország példáján, hogy a szolgáltatások nagyon korlátozottan ösztönöznek növekedést más ágazatokban, a szolgáltatásvezérelt növekedés szerintük illúzió, és az erőltetése az ipar leépülését okozza.

Az ipar és szolgáltatás nem szembeállítható, „vagy” helyett az „és”

Az egyik legfontosabb üzenetünk azonban az, hogy a modern ipar és a modern szolgáltatás elválaszthatatlanná vált egymástól az elmúlt években, ezért ezek mesterségesen nem szembeállíthatók. Gondoljunk arra, hogy az ipar 4.0-ként emlegetett trend lényege az ipar új alapokra helyezése (ezt nevezzük új iparosításnak), szolgáltatás- és adatalapúvá tétele, amikor meglátásunk szerint a szolgáltató szektor, bár önmagában nem húzza magával a gazdaságot, de mégis kritikus fontosságúvá válva döntő tényezővé lesz az iparban. Az ipar 4.0-val az ipar szolgáltatássá, a szolgáltatás pedig iparrá változott, ráadásul a legmagasabb hozzáadott értékű, ipari szolgáltatásokról van itt szó (pl. adat, szoftver, tanácsadás). A két szektor a közös fejlődés előfeltételévé vált, a határok megszűntek.

2021-es kutatásában három kínai szerző (Xu, Feng és Xia) a modern szolgáltatóipar és a fejlett gyártóipar összeolvadását vizsgálta, rámutatva, hogy a kettő mély integrációja segítheti a modern gyártási rendszerek fejlődését és versenyképességét. Ez egy integrált fejlődési modell, amelyet mi nevezhetünk összetettnek is, a magyar gazdaság ugyanis többszörösen összetetté vált, nemcsak a gazdasági tevékenységekben, hanem a szektorok összefonódásában és új természetű hibrid ágazatok megjelenésében is. 

Kordalska és Olczyk lengyel kutatók azt vetették fel, hogy régiónkban a szolgáltatások és az ipar összekapcsolódása lehet a globális értékláncokba való bekapcsolódás fő hajtóereje.

Hét ország, köztük hazánk 2000 és 2014 közötti adatait elemezve azt az eredményt kapták, hogy a balti gazdaságok és Csehország a gyártás és a pénzügyi szolgáltatások összekapcsolódásával erősíti nemzetközi pozícióit, míg a szlovák, a lengyel és a magyar gazdaság esetében inkább a szállítási szolgáltatások és a gyártás közötti erős összekapcsolódás segíti elő a nemzetközi értékláncokban való megkapaszkodást. Következik ebből, hogy nekünk is segítenünk kell, hogy a gyártási szektorunk kiegészüljön fejlett pénzügyi és üzleti szolgáltatásokkal is, mert együtt lehetnek igazán sikeresek. Ez feltételezi az emberi tőke fejlesztését is, azonban itt is tévút az ipar erősítésével mesterségesen szembeállítani az oktatás és az emberi tőke fejlesztését, mert a kettő csak együtt lehetséges. 

A fejlődésgazdaságtan dél-koreai kutatója, Ha-Joon Chang a fenti elemzésünk nagy részét maga is elvégezte, és következtetései nagyrészt összhangban állnak azzal, amit a tények alapján jelenleg mi is a legvédhetőbb állításoknak tartunk. Chang és társa, Jostein Hauge egy 2019-es monográfiában öt pontban összegezte, amit az ipar-szolgáltatás kérdéskörben ma elmondhatunk. Elsőként, egy-két egyedi kivételtől eltekintve egyetlen ország sem tudott eddig szegényből gazdaggá válni iparosodás nélkül. A mérethozadékot, a termelékenység gyors javításának képességét az ipartól várhatjuk. Még a mezőgazdaságot is nagyrészt épp az ipar innovációi teszik fejletté, ma pedig az a cél, hogy az agrárium is iparosodjon, azaz technológia- és adatalapúvá váljon. Másodikként, egy ország szolgáltató szektorának virágzása az ipartól függ, és nem fordítva. 

A szerzők által áttekintett irodalom egyértelműen kimondja, hogy az iparnak erősebb multiplikatív hatása van. Számos, nagy hatékonyságú szolgáltatás pedig valójában teljes mértékben az ipar része (kutatás-fejlesztés, tervezés). A harmadik megállapítás, hogy a gyártási szektor hanyatlása a világban nagyrészt illúzió, hiszen a korábban a cégen belüli szolgáltatások kiszerveződtek, önálló életre keltek, definíció szerint elkezdtük azokat a szolgáltatások szektorához sorolni. A gyártás részarányának csökkenése a gazdaságban valójában ráadásul épp az ipar sikerét jelzi: a termelékenység csökkenő relatív árakhoz vezet a gyártott termékek esetében. Ennek alapján is úgy véljük, hogy épp az újraiparosítás erősítheti fel a szolgáltatásokat. 

Negyedrészt, a kutatók szerint a szolgáltatások többsége továbbra is nehezen kereskedhető, és az idézett tanulmányuk óta ez fokozottan érvényes lehet, hiszen kérdés, hogy korunk globális kereskedelmi háborújában milyen új akadályokat húznak fel az országok. Ha a szolgáltatások kereskedhetősége javul is, vivőanyagként, hídfőállásként akkor is fontosak maradnak a termékek és a gyártás. Az ötödik megfigyelés az, hogy az automatizálás nem tűnik veszélyesnek a gyártási szektorra, a fejlődő országokban emiatt nincs tömeges munkahelyveszteség. 

Vémi Zoltán / Világgazdaság
2023.03.09.
MKIK, Orbán Viktor, Varga Mihály, Nagy Márton
Fotó: Vémi Zoltán / Világgazdaság

Megjegyzések az akkumulátor-értékláncot érő hazai kritikákhoz

A fentiek tükrében már látható, hogy a hazánkat választó, a világ legnagyobb és legfejlettebb technológiáit alkalmazó akkugyárak a szemünk előtt zajló technológiaváltást segítik az autóiparban, megőrizve ezzel több százezer munkahelyet, többek között a magas minőségű mérnöki munkahelyeket is. Azért elismerés ez számunkra, mert e nagyvállalatok a magyar gazdaságban találták meg a kellő összetettséget és innovációs potenciált a hosszú távú elköteleződéshez, ami a későbbiekben növekvő tovagyűrűző hatásokat jelent számunkra. 

E beruházások is segítik kiegyenlíteni a hazai regionális fejlettségi különbségeket (hiszen uniós szinten vannak még alulfejlettnek tekinthető térségeink), és munkalehetőséget teremtenek, illetve igazolhatóan egyre több hazai (például vállalatirányítással, szoftverfejlesztéssel, javításokkal kapcsolatos) beszállítót húznak magukkal, és ezen szereplők összessége, klasztere hozza létre a hozzáadott értéket, amit nem egy-egy önkényesen kiragadott szereplőtől érdemes elvárni. A kritikus portálok is elismerik, hogy ma az akkumulátor-értéklánc szinte minden elemében megjelent magyar szereplő az áramvezető fóliáktól az újrahasznosításig.

Egy globális kihívásra ezzel hazánk tud választ adni, egy olyan területen, ahol a brüsszeli (magyar hangja jelen esetben az akkugyárak európai felépítését követelő Frans Timmermans) és a radikális zöld szervezetek (WWF vagy épp Greenpeace) – a kettő most ráadásul nagyjából fedi egymást – törekvéseivel is teljes összhangba tud kerülni, miközben még szerintük sem veszélyezteti a környezetet az akkumulátoripar. 

Önmagában Európában több mint 40 giga-akkumulátorgyár fog épülni a következőkben, és az EU-tagállamok döntő többsége lehetőségként tekint rájuk, sőt a szankciók okozta nehéz gazdasági helyzetben és a fentebb említett okok miatt a nyugati országok küzdenek ezekért a nagyberuházásokért. 

Azt is el kell mondani, hogy a kormány elvárja, sőt megköveteli, hogy Magyarországon a lehető legszigorúbb környezetvédelmi előírások betartása mellett lehessen csak megvalósítani minden beruházást, így az akkumulátorberuházásokat is. A hatóságoknak eszerint kell eljárniuk, ez mindannyiunk érdeke. A hazai környezetvédelmi előírások pedig számos esetben szigorúbbak, mint az uniós előírások, például a vízfelhasználásra, a vízminőségre, a talajminőségre és a talaj védelemre, a károsanyag-kibocsátásra, a levegőminőségre vonatkozóan is. 

Megmosolyogtató, amikor ellenzők azzal érvelnek, hogy a német mellett már ázsiai függésbe is kerülünk, így végül már duplán, lassan pedig mindenkitől függünk. Nekik jelezzük, hogy akik kitettségi kockázatokkal foglalkoznak, azok a különböző irányú kapcsolatok kockázatait nem összeadni szokták, mert azok inkább porlasztják egymást. 

Továbbra is célunk, hogy minden globális szereplő a magyarok sikerében legyen érdekelt, legyünk az értékláncok sűrűsödési pontja, és mi szőjünk a láncokból hálózatot.

Megjegyezzük azt is, hogy az akkumulátorok ellátási lánca nemzetközileg erősen koncentráltnak tekinthető, azaz kevés, nagy vállalat uralja – ezért sem kérdés, hogy jobb velük békés, közeli kapcsolatba kerülni. Aki pedig egy kicsit mindenkitől függ, az érdemben már senkitől, ami előnyös egy olyan időszakban, amikor egyszerre zajlik gazdasági (ipari) forradalom és gazdasági háború, mert ezeknek a kiszámíthatatlan hatásaitól igyekszünk megvédeni magunkat. Lehet méricskélni egyetlen üzem hozzáadott értékét – bár nincs értelme –, de az új világrendben a gazdasági siker nagyrészt politikai siker, a kettő kapcsolatának természete megváltozik. 

A következő évtizedekben ráadásul a zöldmobilitás területe lesz az egyik fő húzóágazat, amely ágazat most épp nálunk kopogtat. Az elektromos autózás ezzel minket is közelebb vinne a jövőhöz és a hazai, illetve európai önellátáshoz. Úgy látszik, van is keresnivalónk az egész világot ma leginkább foglalkoztató területen, sőt, az keres minket. Ez azért van, mert akadémikusaink és baloldali politikusaink – akik szerint semmi keresnivalónk e területen, nem vagyunk rá alkalmasak, kis országként nagyokkal nem szabad versenyeznünk, és nincs is a területen komparatív előnyünk – nem hallottak arról, hogy ezt az egyszerű elméleti okoskodást megcáfolták már. Kompetitív előnyeink nem a piaci szentségtől vagy láthatatlan kéztől eleve ránk szabottak, hanem azokat mi alakítjuk a kormányzati ösztönzők látható kezével, felerősítve a kiváló, minőségi munkaerő jelentette versenyképességgel, akár teljesen új sikeres technológiai-ipari utakon elindítva a fejlődést. 

Összegzés: ipar az ugródeszka itthon is

Az ipari fókusz nem megkerülhető, az ipar állítja elő a jövő technológiáit, valamint a feldolgozóipari tömeggyártás jellegénél fogva jól skálázható, adott tőkeállomány és munkaráfordítás mellett sokszorozható meg a termelés, és ezáltal húzóerőt képez a gazdaságban, az egy főre jutó nemzeti jövedelem növelésének hajtóerejévé válik.

A rendszerváltoztatás utáni első két évtized hazai gazdaságfejlesztési céljai nem mutattak tovább annál, mint hogy idevonzzák az ipart finanszírozó külföldi tőkét, elfogadva, hogy a hozzáadott érték nagy hányadát a külföldi tulajdonosok fölözik le. 

Ennél nekünk már ambiciózusabb célunk van. Fontos, hogy a megképződő hozzáadott érték egyre nagyobb hányadát szakítsák ki a hazai tulajdonban lévő vállalatok. 

A célnak annak kell lennie, hogy ne csak a termelési volumen felfutása, hanem a teljes termelési folyamatba való mind erősebb betagozódás biztosítsa (Tier 1, Tier 2 arány növelése) majd a hazai iparvállalatok hozzáadott értékének növekvő részét.

A külföldi működő tőke által vezérelt nagyberuházásokra mint innovációs bázisoka, ugródeszkákra kell tekintenünk. Jó példa erre az Audi hazai gyára, amely mára az egyik legversenyképesebb gyár lett a Volkswagen csoportban, és tovább fejlődik zöld- és komplexebb gyártások irányába, valamint bevonzza a szolgáltatási ágakat is. 

A regionális és innovációs ipari parkok a gyártókapacitásokra épülve kell hogy otthont adjanak a kutatásoknak, továbbképzéseknek. Ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy fokozatosan elsajátítsuk a gyártási folyamatokra épülő ismerethalmazt.

A korai dezindusztrializáció, az ipari tevékenységből való korai kivonulás stratégiai hibáját sok fejlett és még több közepesen fejlett ország elkövette, amikor elhanyagolták az értéklánc középső szegmensében folyó tevékenységeket, és nem használták ki őket. Magyarországnak az ellentétes irányba kell mennie.