A felelőtlen költségvetés és a konjunktúraciklusok

1998-ban az európai országok öt „konvergenciakritérium” értékelése alapján kerülhettek be az eurózónába. Ezeket a kritériumokat az 1992-es maastrichti szerződés határozta meg, amely konkrét előírásokat fogalmazott meg az inflációval, hosszú lejáratú kötvényhozamokkal, árfolyammal, államadóssággal és az állami költségvetéssel kapcsolatban. A maastrichti konvergenciakritériumoknak nemcsak történelmi szempontból van jelentősége, hanem aktuális is, mivel azok vonatkoznak az eurózónába később belépő országokra is. Továbbá az 1997-es stabilitási és növekedési paktum miatt a költségvetési kritériumok alkalmazása az eurózónán kívüli EU-tagok számára is kötelező.

Számos közgazdász – főleg az Európán kívüli szakemberek – fenntartással kezelik a maastrichti konvergenciakritériumokat, főleg ami a fiskális kritériumot illeti. Az ok egyszerű: ennek, amely megköveteli a költségvetési hiány leszorítását a GDP 3 százaléka alá, csak kevés köze van az ún. optimális valutaövezethez, azaz a kívánatos és fenntartható monetáris unióval kapcsolatos elvekhez, amelyek közül általánosan elfogadottan a legfontosabb az üzleti ciklusok együtt mozgása. A fiskális kritérium kimondott célja az államadósság és az ezzel járó kamatterhek mérséklése volt, s ezen a téren Maastricht sikereket könyvelhetett el. Ugyanakkor a maastrichti fiskáliskritérium- és a konjunktúraciklusok együtt mozgása között valóban elenyésző a közvetlen kapcsolat. Tanulmányunkban ezért arra kerestünk választ, hogy van-e közvetett kapcsolat.

Egy példa

Egy konkrét példa segítheti kutatásunk céljának jobb megértését. Amikor 1992-ben aláírták a maastrichti szerződést, az olasz költségvetési deficit a GDP 10,7 százalékát tette ki, és már egy évtizede 11 százalék körül vagy a felett mozgott. Ez szöges ellentétben állt a német költségvetési deficittel, amely a GDP 2,6 százaléka volt 1992-ben. Az eurózónába való belépés kényszerítő hatása, vagyis a maastrichti kritériumoknak való megfelelés azt eredményezte, hogy ez a különbség körülbelül nyolc százalékponttal csökkent; 1999 elejére Olaszország költségvetési deficitje 1,7 százalékra esett vissza, és már sokkal közelebb állt a német 1,5 százalékos deficithez.

Tanulmányunkban a következő kérdést tettük fel: a fiskális konvergencia ilyen mértéke lehetett-e hatással Német- és Olaszország konjunktúraciklusainak összehangolására? Azt tapasztaljuk, hogy a kérdésre adható válasz általában optimista képet vetít elénk; a szélesebb körből merített OECD-adatok arra utalnak, hogy a fiskális konvergencia rendszerint jobban összehangolt gazdasági tevékenységgel jár. Szándékos volt vagy sem, a maastrichti fiskális konvergenciakritérium alkalmazásának lehetett olyan kihatása, amelynek következtében az eurózónába belépő országok egy optimális valutaövezet kialakításának irányába mozdultak el, mivel a fiskális konvergencia a konjunktúraciklusokat is jobban összehangolja!

Hangsúlyoznunk kell, hogy nincs tudomásunk olyan elméleti modellről, amely összekapcsolná a fiskális konvergenciát a konjunktúraciklusok összehangolódásával. Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy nem okoz különösebb nehézséget az általunk megállapított eredmények megértése. A fiskális konvergenciára – a mi meghatározásunk szerint – általában azért kerül sor, mert egy felelőtlen költségvetési politikát folytató ország (vagyis egy olyan, amely tartósan nagy költségvetési deficittel küzd) makrogazdasági instabilitást teremt, és előbb vagy utóbb kénytelen kiigazítani, függetlenül attól, hogy az üzleti ciklus éppen melyik fázisában találja magát, tehát akár prociklikus költségvetési politikát is kénytelen folytatni. Jellemzően már ezt megelőzően is prociklikus politikát folytattak az ilyen országok, amikor a nagymértékben növelték a költségvetés hiányát.

Ebből következik, hogy a felelőtlen költségvetési politikát folytató országok azok, amelyek aszimmetrikus sokkokat képesek produkálni. Tehát ha egy ország csökkenti költségvetési deficitjét, ezzel párhuzamosan csökken az aszimmetrikus sokkhatások létrehozásának lehetősége, illetve valószínűsége, és ezzel növelni tudja konjunktúraciklusának a más országok ciklusával való összhangját. Vagyis a fiskális konvergencia növeli a konjunktúraciklusok összehangolódását, mivel a felelős fiskális magatartás kevésbé aszimmetrikus.

Elvi megfontolások

Hogyan kellene hatnia a tartós fiskális divergenciának a konjunktúraciklusok együtt mozgására? Egy ország gazdaságára hatással lehetnek aszimmetrikus sokkhatások (például árfolyam- és/vagy bérjellegű sokkhatások). Továbbá a közös külső sokkoknak (például olajársokk) is lehetnek aszimmetrikus hatásai, ha a sokk tovaterjedése az adott országon belül eltérő.

Ha ezek az aszimmetrikus hatások tartósak, és részben sikerül semlegesíteni azokat diszkrecionális költségvetési politikával vagy a költségvetés stabilizáló hatású automatizmusaival, akkor a fiskális divergencia elvben nagyobb mértékű együtt mozgást tehet lehetővé a konjunktúraciklusokban. Tegyük fel, hogy Ausztria és Belgium azonos költségvetési pozícióval indul, és tökéletesen összehangolt konjunktúraciklusuk van. Ausztriát tartós negatív sokkhatás éri, amelyre a költségvetési politika expanzív eszközökkel reagál a ciklust érő hatások semlegesítése érdekében. Ebben az esetben Ausztria konjunktúraciklusa összhangban marad a belga gazdaság ciklusával egyéb feltételek azonossága esetén, miközben az osztrák költségvetési deficit eltér a belgától. Azonban a költségvetési politika is lehet sokkhatások forrása, például tisztán politikai okokból, amint ezt a nemzetközi szakirodalomban többen is kimutatták. Tegyük fel, hogy az osztrák költségvetési politika expanzív eszközökhöz nyúl, és osztrák expanziót generál, miközben sem Belgiumot, sem Ausztriát nem érte sokkhatás. Ebben az esetben a fiskális divergencia csökkenteni fogja a konjunktúraciklus összehangolását.

Ha tehát a költségvetési politikák divergenciája lényegében az aszimmetrikus sokkhatásra adott válaszként fogható fel, akkor a divergencia éppen a konjunktúraciklus együtt mozgását segítheti; ha azonban a fiskális sokkhatások maguk indítják be a konjunktúraciklus ingadozásait, akár az ellenkezője az igaz. A nemzetközi szakirodalomban még nem foglalkoztak az általunk vizsgált kérdéssel, így pusztán néhány kapcsolódási pontot tudunk kiemelni más munkákkal. Két szakértő, Fatás és Mihov arra a következtetésre jutott, hogy „azok a kormányok, amelyek agresszívan alkalmazzák költségvetési politikájukat, jelentős makrogazdasági változékonyságot hoznak létre”, vagyis a kibocsátás változékonyságát. Hasonlóképpen tanulmányozták az USA államait is, és arra a következtetésre jutottak, hogy a törvényben rögzített költségvetési szabályok, megszorítások kisebb mértékű ingadozásokat eredményeznek a költségvetési politikában, és kiegyenlítettebb konjunktúraciklusokat generálnak.

A maastrichti konvergenciakritériumot a teljes költségvetési pozícióra fogalmazták meg (a GDP százalékában), így természetesen ezt a mutatót használtuk. Megvizsgáltuk ugyanakkor az elsődleges költségvetési egyenlegeket is. Mivel ez nem tartalmazza a kamatfizetéseket (és ebből kifolyólag az államadósság szintjének hatását sem), jobban megjeleníti a diszkrecionális költségvetési politikát.

Empirikus eredmények

A költségvetési egyenlegek között nagyfokú eltérés mutatkozott a maastrichti szerződés aláírásának időpontjában. 1992-ben négy európai országnak volt a GDP 6 százalékát meghaladó költségvetési deficite (Belgium 8, Görögország 12,2, Olaszország 10,7, Nagy-Britannia 6,5 százalék). További négy országnak volt a GDP 3 százalékánál kisebb költségvetési hiánya (Ausztria 1,9, Dánia 2,2, Németország 2,6, Luxemburg 0,3 százalék). A maastrichti szerződés ösztönözte a fiskális konvergenciát, mivel a leendő eurózóna-tagországokat alacsonyabb költségvetési deficit irányába terelte. Ezért találtuk érdekesnek azt a feladatot, hogy meghatározzuk, van-e, és ha igen, milyen következménye a fiskális konvergenciának az üzleti ciklusok együtt mozgására. De egyértelmű volt az is, hogy a szerződés arra ösztönözte a tagországokat, hogy alacsonyabb szintű költségvetési deficit (nem több mint a GDP 3 százaléka) és ne csak hasonló deficitek irányába konvergáljanak, azok szintjétől függetlenül. Ennek megfelelően megvizsgáltuk a GDP százalékában kifejezett költségvetési deficit átlagos szintjének országok közötti különbségeinek hatását is.

Számításainkhoz huszonegy OECD-tagország és a világ 115 országának 40 évnyi adatát használtuk. Mivel a fiskális divergencia és a konjunktúraciklusok együtt mozgása között kétirányú kapcsolat is lehet (azaz mindkettő hathat a másikra is), ezért a becsléseket a legkisebb négyzetek módszere mellett egy úgynevezett instrumentális becsléssel is elvégeztük, amely kezelni tudja a kölcsönös egymásra hatás problémáját.

Eredményeink mind statisztikailag, mind pedig közgazdaságilag erősek és egyöntetűek voltak, és azt mutatják, hogy a fiskális konvergencia növeli a konjunktúraciklusok összehangolását. Számításaink a legkülönbözőbb tesztek próbáit is kiállták. Különös figyelmet fordítottunk a következő robusztussági vizsgálatokra: becslési technikák, mintaperiódus, kontrollváltozók bevonása és a fiskális divergencia alternatív mércéi.

Ezek közül egy sem módosított azon az alapvető megállapításunkon, hogy a fiskális konvergencia összefüggésben áll a konjunktúraciklusok magasabb szinkronizációjával. Olyan sokféle robusztussági vizsgálatot végeztünk el, hogy itt nem is bocsátkoznánk ezek tételes felsorolásába, az érdeklődő olvasó a Közgazdasági Szemle 2005. decemberi számában részletesen megtalálhatja ezeket.

Ami számításaink nagyságrendjét illeti, azt mondhatjuk, hogy a fiskális divergenciában minden egyes százalékpontnyi eltérés 0,03–0,12 között változtatja a két ország konjunktúraciklusainak korrelációs együtthatóját. Vagyis ha például a költségvetési hiány az egyik országban a GDP egy százalékával csökken, akkor ilyen mértékben emelkedik a korreláció. Mivel a mintában az átlagos korrelációs együttható (amely mínusz egy és plusz egy közötti értéket vehet fel, és ahol a plusz egy jelenti a tökéletes együtt mozgást) 0,3 körül van, így a becsült hatás nem elhanyagolható.

Összegzés

Tanulmányunk egyszerű motivációból született. Az optimális valutaövezet kritériumrendszerét Robert A. Mundell Nobel-díjas közgazdász fektette le több évtizeddel ezelőtt, de ennek lényegében nem volt átfedése a maastrichti kritériumokkal, amelyeket az Európai Monetáris Unióba belépni szándékozó országok esetében alkalmaztak. E tanulmányban feltettük a kérdést: vajon van-e mégis közvetett átfedés Maastricht és Mundell között?

A válasz: igen. Empirikus számításaink szerint a fiskális konvergencia – az egyes országok költségvetési pozícióiban mutatkozó hasonlóság – összekapcsolódik a konjunktúraciklusok erősebb együttmozgásával. A fiskális konvergencia úgy növeli a konjunktúraciklusok összehangolását, hogy kiküszöböli az aszimmetrikus fiskális sokkhatásokat.

Bizonyítékokat találtunk arra, hogy az alacsonyabb szintű elsődleges költségvetési deficit (vagy magasabb szintű többlet) is növeli az országok közötti konjunktúraciklusok szinkronizációját. A maastrichti konvergenciafolyamat egyfelől ösztönözte a fiskális konvergenciát, másfelől a tizenkét eurótagországnál csökkentette a deficitet az eurózónához való csatlakozást megelőző időszakban. Eredményeink azt mutatják, hogy a fiskális konvergencia minden bizonnyal emelte a konjunktúraciklusok együtt mozgását, ezáltal az országok jobban meg tudtak felelni a valutaunió követelményeinek. Még ha nem is szándékoltan, de a maastrichti kritériumok elősegítették Mundell feltételeinek teljesülését!

Eredményeinknek van egy gyakorlati fontossága is. Egy valutaunióban a nemzeti költségvetési politika az egyetlen olyan makrogazdasági eszköz, amellyel a konjunktúraciklus ingadozásait simítani lehet akkor, ha egy országot aszimmetrikus sokkhatások érnek. A maastrichti kritériumok viszont alacsony szinten határozzák meg a költségvetési deficitek konvergenciáját.

Ebből az következik, hogy a maastrichti feltételek teljesítése akár képes is lehet csökkenteni a konjunktúraciklusok összehangolását és növelni az ingadozásokat. Ennek ellenére eredményeink arra utalnak, hogy a fiskális konvergencia növeli a konjunktúraciklusok összehangoltságát a fiskális sokkhatások csökkentése által.

Ha megállapításaink általános elfogadást nyernek, akkor már nem csak tudományos érdeklődésre tarthatnak számot. Ugyanis a maastrichti kritériumok a jövőben is meghatározzák az eurózónához való csatlakozást, és a stabilitási és növekedési paktum továbbra is korlátozza az EU-tagállamok költségvetési politikáját. Ha ezen követelmény fiskális konvergenciát indít el, közvetve nemcsak az eurózóna kívánatos voltához járul hozzá, hanem annak fenntarthatóságához is. Kettős siker!