A potenciális kibocsátás meghatározói

A makrogazdasági elemzések egyik fontos eszköze a potenciális kibocsátás fogalma. A potenciális termelés hosszú távon fenntartható termelést jelent. A potenciális jelző tehát nem a termelési lehetőségek egy adott időpontban mért felső határára utal, és a definícióban fontos mind a hosszú táv, mind a fenntarthatóság: átmeneti tényezők a potenciális fölé is emelhetik a kibocsátást. Az aktuális és a potenciális emisszió különbsége a többletkereslet vagy kereslethiány, melyet szakszóval kibocsátási résnek (output gap) nevezünk. A kibocsátási rés jellegéből adódóan átmeneti jövedelmet vagy jövedelemkiesést jelent. Például, ha a kereslet túlzott felfutása miatt a tényleges termelés a potenciális fölé emelkedik, és így a rés pozitívvá válik, akkor bizonyos időtávon ennek kibocsátásnövekedési ütemmérséklődés az ára.





>> Nem a technológiai

receptek a meghatározók



Az 1970-es években vált általánosan elfogadottá az a nézet, mely szerint a kibocsátást hoszszú távon a termelési tényezők mennyisége és a technológia fejlettsége határozza meg, és a keresletnek ebben semmi szerepe nincs. Ez a felismerés történetileg nem nagyon régi. A fejlett országok gazdaságpolitikai gondolkodásában korábban volt egy olyan szakasz, amely a keynesi gondolatok leegyszerűsített értelmezésén alapult. Ebben az időszakban - a világháborút követő néhány évtizedben - nagy hangsúlyt kapott az a keynesi ajánlás, hogy a termelést a gazdaságpolitika "keresletélénkítő" tevékenysége révén növeljék. Ennek az ajánlásnak az egyoldalú értelmezése vezetett azután szinte minden országban magas államadóssághoz, és kúszó, sőt egyre gyorsuló inflációhoz. Ezáltal olyan feltételek jöttek létre, amelyek éppen azt akadályoz-

ták meg, amelyre egyébként a keynesi politika valójában alkalmas lenne, a termelésingadozások kisimítását, anticiklikus keresleti politikát. Fiskális politikával csak úgy lehet keresletet növelni, ha korábban - "a bőséges években" - ehhez tartalékokat teremtettünk. Vagyis a jó években fiskális többletre és alacsony inflációra van szükség ahhoz, hogy a rossz években több kiadást és az árnövekedés élénkítését engedhessük meg magunknak.

A deficitekkel és inflációval megélt keserű tapasztalatok győzték meg a fejlett országok gazdaságpolitikusait arról, hogy a hosszú távon erőltetett keresletélénkítési kísérlet olyan - mai ismereteink alapján már felelőtlennek tekintett - visszaélés a gazdaságpolitikai eszközökkel, amely a rövid távú előnyökért súlyos károkat okozva a jövőt áldozza fel.

Hosszú távon tehát a termelést csak a termelési tényezők mennyisége és minősége határozza meg. Minél nagyobb és korszerűbb a tőkeállomány, minél több és jobban képzett a munkaerő, és minél hatékonyabb a termelés, annál nagyobb lesz a kibocsátás.

Mi határozza meg a termelés hatékonyságát? A legegyszerűbb szemlélet szerint ez gyártástechnológiai kérdés. Például Magyarországnak ahhoz, hogy utolérje Németországot, azt kell csak csinálnia, amit az Audi-gyár csinál kicsiben: idetelepíteni a nyugati technológiát és tőkét, kiképezni és hozzátenni a magyar munkaerőt. Az ebből következő gazdaságpolitikai ajánlás tehát az, hogy minél többet kell költeni beruházásokra és oktatásra, s elő kell segíteni az eszmék és termelési eljárások beáramlását. Ebben a szemléletben a vita legfeljebb arról folyhat, hogy milyen korlátai vannak a technológia áramlásának, vagy a beruházások növelésének. A technológiák nem teljesen szabadon adhatók-vehetők, és a beruházások forrásai sem növelhetők korlátlanul, hiszen mind a lakosság megtakarítási, mind a külföld hitelezési hajlandósága véges. Sokan e korlátok elemzésében keresik a választ arra, hogy milyen esélyei vannak egy lemaradással küzdő országnak a felzárkózásra.

A fenti, "műszaki ihletettségű" felfogás megragadja ugyan a növekedés néhány fontos elemét, de túl egyszerű ahhoz, hogy teljes magyarázatnak tekintsük. A termelékenység ugyanis nem pusztán műszaki kérdés, nem egyszerűen termelési "receptek" eredménye, hanem magában foglalja az egyes gyártók együttműködését is. Az egyéneknek sem csak a képzettsége számít, hanem ösztönzése és motiváltsága is. A termelékenység tehát kultúra- és intézményfüggő, tartalmazza a jogrendszert és annak alkalmazását, a jogi és közszolgálati, valamint az együttműködést segítő anyagi infrastruktúra egészét. A gazdaságpolitikai ajánlás is differenciáltabb ebben az esetben. Nem elég magas beruházási rátákra és oktatási kiadásokra törekedni, még csak a nyitottság sem elegendő. Az államnak mint jogrendszer- és piacszervezőnek, mint a törvényeknek érvényt szerző hatóságnak, s általában a társadalmat szervező intézménynek is nagy szerepe van abban, hogy egy ország gyorsabban vagy lassabban növekszik, illetve végül is a fejlettség milyen szintjére kerül.





>> A gazdasági kultúráé

a fő szerep



Mi határozza meg a gazdasági növekedés ütemét? Fel tudunk-e zárkózni Nyugat-Európa szintjére? Ennek feltételeit tulajdonképpen az előző pont már tartalmazza. A gazdaságtörténetben van példa a felzárkózásra. A legismertebb példa talán Japán, amely néhány évtized alatt érte utol a világ élvonalát. Mára már azt is láthatjuk, hogy csak utolérte, de megelőzni nem tudta. Más országoknak az utolérés sem sikerült, sőt egyre jobban lemaradó államok is vannak. Ennek oka az említett kulturális és intézményi feltételekben rejlik. A világgazdaságban csak arról beszélhetünk, hogy a világban "feltételes konvergencia" érvényesül. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé fejlett ország csak akkor közelít az élbolyhoz, ha intézményi és gazdasági kultúráját tekintve is közel van, vagy közelít hozzá. Japán munkakultúrája, társadalmának fegyelme, szervezettsége 120 évvel ezelőtt is vetekedett a Nyugatéval. Ez lehetővé tette, hogy amikor megnyitották az országot a világ felé, óriási ütemű utolérési folyamat induljon meg. Nem minden államban vannak hasonló intézményi feltételek. Sok olyan is létezik, ahol a gazdaság megnyitása lehetővé tette a tőkeakkumulációt és a fejlett termelési eljárások átvételét, de a növekedés mégis megtorpant, még mielőtt az ország elérte volna a világ élvonalát. Ha valahol például nem alakul ki a vállalkozás hagyománya, de nagy tradíciója van a korrupciónak, ha nem erős a magántulajdon tisztelete, vagy például a kamatot bűnös dolognak tekintik, ott teljes felzárkózásra nem lehet számítani.

Egy ország kulturális-intézményi adottságainak óriási a tehetetlensége, de elvileg megvan a lehetőség ezek megváltoztatására. Ez pedig megerősíti a korábban említett gazdaságpolitikai tanulságot: a gazdasági növekedés elősegítésében az állam intézményfejlesztő szerepének nagy jelentősége van.





>> Mérhető-e

a gazdasági kultúra?



A nemzetközi tudományos irodalomban szerteágazó viták folynak arról, hogy az egyes tényezők számszerűen milyen mértékben járulnak hozzá a növekedéshez. A közvetlen külföldi tőkebefektetésekről az irodalom kedvező következtetésre jut. Nemcsak a tőkeállomány gyarapodásához járulnak hozzá, hanem a munkaerő képzettségéhez, s a munkakultúra javításával a hatékonyság javulásához is.

Mind az infláció, mind pedig a költségvetési hiány fontos változó. Ezek magas értékei ugyanis a gazdasági környezet bizonytalanságát fokozzák, amely kedvezőtlen hatású a beruházásokra, és általánosságban a vállalkozói kedvre.

Számos tanulmány jelent meg a közelmúltban, amely a társadalmi és politikai tényezők fontosságát hangsúlyozza. A Világbankban 1999-es adatok alapján megpróbálták az intézmények minőségét országonként egy-egy öszszegező mutatóval jellemezni. Az eredményeket néhány európai és csatlakozó országnál az 1. ábra mutatja. Az ábrán látható átlagos intézményi minőségi index öt összetevőből áll: 1. törvény ereje, 2. korrupció, 3. adminisztrációs terhek, 4. felelősségre vonhatóság, 5. kormányzati hatékonyság. Az intézményi minőséget illetően Magyarország a csatlakozó államok élcsoportjában található, és jobb helyzetben van például Görögországnál.





>> Mérhető a potenciális kibocsátás szintje?



A potenciális kibocsátás egy hipotetikus helyzetben - ha az infláció nem változik, ha a termelés fenntartható - elért kibocsátást jelent, ezért statisztikailag nem mérhető. A mérés módszerei sokfélék:

1. A termelés közvetlen meghatározóira épülő modellek. Ezek a tőke, munka, technikai fejlődés, intézmények, kultúra hatását mérik, és ebből következtetnek a kibocsátás potenciális szintjére.

2. A tényleges és a potenciális termelés eltérése makroökonómiai következményein alapuló modellek. Ezek a tényleges és a potenciális kibocsátás közötti különbség elméletileg várt következményei alapján következtetnek a potenciális kibocsátásra. A leggyakrabban használt összefüggés az inflációval való kapcsolatból indul ki. A pozitív kibocsátási rés növeli az inflációt, és az pénzromlás csökkentése csak ugyanolyan mértékű negatív kibocsátási rés létrehozásával szüntethető meg. Ezt a jelenséget nevezik Philips-görbe-hatásnak. Így - hacsak nem vállalunk végtelenül gyorsuló inflációt - a kibocsátás tartósan nem haladhatja meg a potenciálist.

3. A megfigyelt kibocsátás trendszűrése. E modellcsalád a megfigyelt GDP-alakulásra illesztett modellből próbálja "kiszűrni" a tartós komponenst, bizonyos feltételeket téve a tartós és átmeneti komponens tulajdonságaira.

A módszerek sokszínűsége is utal a statisztikai becslések bizonytalanságaira. Az első csoportba tartozó módszerek legfőbb problémája, hogy az elméletből levezethető magyarázó változók pontos mérése nem lehetséges, így a gyakorlatban olyan változókkal helyettesítik őket, amelyek többé-kevésbé korrelálhatnak velük. Másfelől az oksági irány is bizonytalan: például minél többen tanulnak, annál nagyobb a jövedelemszint, és minél nagyobb a jövedelemszint, annál többen tanulnak. A második csoportba sorolt módszerek választását éppen az indokolhatja, hogy egy potenciális kibocsátás meghatározóit nagyon nehéz azonosítani, ezért jobb, ha a következményei alapján próbálunk visszakövetkeztetni rá. Problematikus azonban, hogy a felhasznált közgazdasági összefüggések - mint például a Philips-görbe - időben változnak, amely megnehezíti a statisztikai számszerűsítést.

Végezetül a harmadik módszercsalád használatát motiválhatja az első kettő kudarca. A trendszűrésen alapuló módszereknek azonban már nincsen közgazdasági hátterük, hanem a feltételezett statisztikai tulajdonságok alapján bontják szét a megfigyelt kibocsátási idősort trendre és ciklusra.





>> Magyarországi

vizsgálatok



A Magyar Nemzeti Bankban négy tanulmányban foglalkoztunk a potenciális kibocsátással.

1. Darvas-Simon (Potencial output and foreign trade in small open economies, MNB Füzetek, 2000/9): tanulmányukban kísérletet tettek a potenciális kibocsátás becslésére egy a következményeken alapuló modell alapján. Ugyanakkor a Philips-görbével kapcsolatos problémák miatt itt egy másik megközelítést alkalmaztak. Fenntarthatónak vagy potenciálisnak nevezték azt a kibocsátást, ami hosszú távon egyensúlyban tartja a termékek és szolgáltatások kereskedelmének mérlegét. A "hosszú táv" azt jelenti, hogy a tényleges kibocsátás értékéből kiszűrjük mind a belső, mind a külső konjunktúra (rövid távú, átmeneti ingadozások) hatását. A becslés alapjául szolgáló modell tehát nem egyszerűen a tényleges kibocsátást korrigálja a külkereskedelmi egyenleggel, hanem annál kifinomultabb, mert mind a belföldi, mind a külföldi keresletet figyelembe veszi. Ha a kibocsátás például azért nagy, mert jó a külföldi konjunktúra, akkor az emiszszió abban az esetben is fenntarthatatlan lehet, ha egyébként a kereskedelmi mérleg egyensúlyban van, vagy pozitív.

2. Darvas-Vadas (Univariate potencial output estimations for Hungary, MNB Füzetek, 1999/3): tanulmányukban megvizsgáltak számtalan, trendszűrésen alapuló módszert. Természetesen a különböző módszerek gyakran különböző eredményeket adtak, és mivel mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai, ezért az eredmények átlagolásával származtattak egy általuk "konszenzusos" becslésnek nevezett eredményt. A súlyrendszert úgy határozták meg, hogy a legjobban mérsékelje a becslések elemzési szempontból kedvezőtlen tulajdonságát, nevezetesen azt, hogy minden új adat beérkezésekor a múltra vonatkozó becslés is változik.

3. A Darvas-Simon páros egyik tanulmányában (A növekedés makrogazdasági feltételei. Gazdaságpolitikai alternatívák. MNB Füzetek 1999/3) alternatív növekedési pályák makroökonómiai következményeit vizsgálta. Feltevésük szerint a tőkeállomány aránya a GDP-hez viszonyítva, a háztartások pénzügyi megtakarítási állományának aránya a jövedelmükhöz képest, a beruházások megoszlása és a relatív árarányok olyan arányban fognak közeledni a fejlett országok átlagához, amilyen mértékben az egy főre jutó jövedelem felzárkózik.

Felzárkózásnak azt az esetet tekintették, amikor elérjük azt az Ausztriához viszonyított fejlettségi arányt, amely az első világháború előtt jellemző volt.

Különböző felzárkózási forgatókönyveket vizsgáltak, és arra a következtetésre jutottak, hogy a vizsgált pályához szükséges beruházási szint forrásait nem teremti meg automatikusan a lakossági és vállalati megtakarítás, a külföldi források igénybevéte-

lének pedig korlátai vannak, ezért elengedhetetlen a költségvetési megtakarítás növelése.

4. Benczúr-Simon-Várpalotai (A fiskális politika hatása a növekedésre hosszú távon. MNB Füzetek, előkészületben) szintén növekedési pályákat számított, de elemzésük fókusza a növekedés forrásainak nem a termelési tényezők mennyiségi, hanem a hatékonysági oldala volt. Abból indultak ki, hogy a külföldi működő tőkének externális hatása van, tehát növeli a gazdaság egészének hatékonyságát. Ebben az esetben a makrogazdasági prudencia szerepe még fontosabb, mint amit Darvas-Simon 1999-es tanulmányában figyelembe vett. A konkrét paraméterektől függően a nagyobb jelenlegi költekezés akár 20 százalék feletti éves hozamról való lemondással is egyenértékű lehet.