Elgondolkodtató, hogy Moszkvában felvetődött a Kínával való viszony újragondolása. A Mennyei Birodalomról idilli kép alakult ki Oroszországban – most ez kérdőjeleződik meg.
„Kevés ember akad, aki tisztában van a mai kínai realitásokkal, ugyanakkor a közbeszédben, a vitákban Kína valamiféle idealizált utópia képében bukkan fel, ahol a vezetés bölcs, a nép jóindulatú, mindent az észszerűség elve határoz meg, a hatalom hazafias, előrelátó és önzetlen. A törvények szigorúak, de igazságosak, a nép munkaszerető és törvénytisztelő, a gazdaság virágzik, a külpolitika átgondolt és észérveken alapszik” – írja Ivan Zujenko, a távol-keleti tudományok docense, aki a moszkvai elitegyetem, a MGIMO Nemzetközi Kutatóintézetében dolgozik. A valóság – Kína esetében – távol van ettől az idillikus képtől, teszi hozzá.
A cikk jelentőségét növeli, hogy a Kreml-közeli mértékadó fórumban, a Rosszija v Globalnoj Politike (globalaffairs.ru) című szakfolyóiratban jelent meg. Egyfajta ki nem mondott párhuzam is érződik a változások kapcsán, amelyek két személyiséghez köthetők. Oroszországban Vlagyimir Putyin 2000-es színre lépéséhez, Kínában egy bő évtizeddel később Hszi Csin-ping megjelenéséhez. Tekintélyrombolás, félelem kiszámíthatatlantól, a hatalmas szomszéd dominanciájától, vagy akár igény, jelzés a Kína-politika megváltoztatására – ez lehet a moszkvai cikk publikálása mögött?
Zujenko cikke egyfajta kihívás, bizonyítandó, hogy Hszi Csin-ping jelenlegi párt-, és államelnök 2012–2013-as hatalomra kerülésével a fentebb említett idillikus kép, a passzív külpolitika halványodni kezdett. Kína a BRICS, a Sanghaji Együttműködési Szerződés (SCO), a Peking–Moszkva gazdasági, politikai, majd katonai kapcsolatok erősítésével, az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) globális hálózatával igen aktív külpolitikai pályára lépett – mindez a Hszi-korszakhoz köthető. Amiben benne rejlik a lehetőség, hogy
Peking alvezéri, másodrangú pozícióba szorítja Moszkvát
– ettől is tarthatnak az elemzők.
Multilaterizmus vagy többpólusú világ?
Megszólal a témában Szergej Goncsarov, az Oroszországi Tudományos Akadémia (RAN) Kutatóintézete Kína-részlegének vezető kutatója is. Jelzi, hogy a „szép új világ” kínai és oroszországi felfogása között erős különbségek vannak. Peking hangoztatja a „multilateralizmust”, míg Moszkva az ennél sokkal általánosabb, kevesebbet mondó és kevesebbre kötelező „többpólusú” világról beszél. Bizonyításképpen felhozza, hogy sem Vlagyimir Putyin elnök, sem külügyminisztere Szergej Lavrov nem beszélnek „multilateralizmusról”, hanem csak a „többpólusú világot” emlegetik.
Goncsarov érzékelteti, hogy komoly különbség rejlik a kétfajta szóhasználat mögött. Tegyük hozzá, hogy az alábbi hasonlat nem teljesen pontos, de talán alkalmazható a mai európai viszonyokra: az EU-n belül a többpólusú rendszer hívei az erős nemzetállamokból indulnak ki, míg a multilateralizmus előmozdítói (a politikai integráció elsődlegességét szorgalmazó szervezetek, az Európai Parlament és részben az Európai Bizottság) a kollektív döntést, a tagállamok többsége akaratnyilvánításán alapuló, minden tagra nézve kötelező problémamegoldást hangsúlyozzák. Lehet, hogy
Moszkva elgondolkodik a többpólusú új világrend kialakításának mechanizmusán,
tartva tőle, hogy Peking begyömöszöli ezt a folyamatot egy kínai irányítású multilateralista rendszerbe, amelyben Oroszország legfeljebb csak a másodhegedűs pozíciójára tarthat igényt?
A Goncsarovot aggasztó sajátos kínai „multilateralizmus” meglétét egy váratlan forrás igazolja: a legmagasabb állami rangú kém (ahogy a Politico nemzetbiztonsági napi hírlevele fogalmaz), az amerikai Nemzeti Hírszerzés (DNI) igazgatója, Avril Haines. A hölgy a washingtoni törvényhozókat tájékoztatva tért ki május elején – a fent említett szóhasználattal - ennek a problémának a katonai vonatkozásaira Kína Oroszországgal és Iránnal fenntartott kapcsolatait elemezve.
Görbe tükör és önigazolás
Ma a világpolitika egyik legnagyobb kérdése keleten-nyugaton, hogy mennyire tartós, stratégiai a Moszkva–Peking viszony. Egyelőre, mint az ukrajnai események – az oroszországi katonai akciók kínai támogatása – jelzik, a kapcsolatrendszer szilárdnak látszik. Alapjait Ukrajnát nagyságrenddel meghaladó érvek, a közös szándékok erősítik, hogy sarokpontjai legyenek a nemzetközi erőviszony-átrendeződésnek, amiben mindkét ország – ugyan különbségekkel, de – érdekelt. Hogy a Nyugat térvesztésével párhuzamosan a Kelet, a Peking–Moszkva tengely mentén a „harmadik világ” (ma Globális Délnek is nevezik) döntő részét maguk mögé felsorakoztassák, megszüntetve a hidegháború két-, majd az 1991 óta eltelt időszak egypólusú (az USA, a Nyugat dominálta) rendszerét, többpólusúvá téve glóbuszunkat.
Így a moszkvai (görbe) tükörbe nézés nem öncélú önigazolás. Még az sem kizárt, hogy a Putyin-szisztémán belüli rendszerkritikusok egy része ezzel próbálhatja majd „eladni” mondanivalóját.
