Mára megváltozott a cukorbetegség kezelése

A cukorbetegek mintegy 90 százaléka úgynevezett 2-es típusú (időskori) diabéteszes. Az életkor előrehaladtával a betegség előfordulásának gyakorisága nő, a 60 év feletti korosztályban az arány a 15 százalékot is meghaladja. Az okok ismertek: a genetikai hajlam mellett a túltápláltság és a fizikai aktivitás hiánya a két fő tényező, amely előidézheti. Nemzetközi vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy erős hajlam mellett is megelőzhető a kialakulása, amennyiben a testsúly csökken, és a fizikai aktivitás ezzel egyidejűleg növekszik. A „csodafogyókúrák” korszakában meg kell erősítenünk azt a régóta ismert tényt, hogy nincs új a nap alatt. Legalább napi 30 perc fizikai aktivitás – ez idősebb korban lehet könnyű séta vagy kertészkedés – és a normális testsúly elérése, majd tartós biztosítása a záloga a betegség elkerülésének. Nagy veszélyben vannak gyermekeink: a számítógép és a televízió előtt eltöltött idő és az elhízás kockázata szoros összefüggést mutat. A népegészségügyi adatok és nemzetközi ajánlások hangsúlyozzák: nem elegendő a helyes életmóddal kapcsolatos ismereteket megosztani másokkal, olyan társadalmi körülményeket kell teremteni, hogy gyermekeink egészséges mozgásigénye kielégíthetővé váljék.

A megelőzés mellett különösen fontos lenne a kórfolyamat időben történő felismerése. A Finn Diabétesz Társaság kidolgozott egy egyszerű kérdőívet, amelynek segítségével a cukorbetegség kialakulására nagy kockázatot mutató személyek könynyen kiszűrhetők. A Magyar Diabétesz Társaság számos háziorvos kolléga együttműködésével megkezdte a szűrővizsgálatot, reményeink szerint sikerrel. A evásárlóközpontokban, illetve nem ellenőrzött módon történő alkalmi vércukorméréseknek szakmai szempontból nem tulajdonítunk nagy jelentőséget.

A nemzetközi és hazai adatok azt mutatják, hogy csak minden harmadik cukorbeteg szénhidrátháztartása áll a kívánatos szinten. Kétharmaduk a magas vércukorértékek miatt a szövődmények fokozott kockázatának kitettek. Hazánkban társadalombiztosítási támogatással rendelkezésre állnak a világ legfejlettebb térségeiben alkalmazott készítmények, az életmódi kezelés – a betegek meggyőzése a tekintetben, hogy javulás csak a diéta betartásával és a fizikai aktivitás fokozásával együtt várható – azonban elmarad a kívánatostól.

A cukorbetegség már régen nem „a cukorháztartás betegsége”. Amerikai kutatók világítottak rá, hogy az időskori diabétesz az e betegségben szenvedőnél ugyanolyan kockázatot jelent egy esetlegesen bekövetkező szívinfarktusra, mint annál a személynél, aki nem cukorbeteg, de már átesett egy infarktuson. Tudjuk, hogy a diabéteszesek mintegy háromnegyede szív- és érrendszeri betegségben hal meg, ezért a jó szénhidrátháztartás biztosítása, a helyes vérnyomás- és koleszterinértékek nélkülözhetetlenek a hazánkban is vezető halálokként nyilvántartott szív-ér rendszeri betegségek megelőzésében. Sokan úgy is fogalmaznak, hogy a diabétesz korai érelmeszesedéssel és szív- és érrendszeri halálozással járó kórkép, ahol „mellesleg a vércukor is magasabb”. A megelőzés, a korai felismerés és a gondozás a háziorvosok áldozatos munkája eredményeképpen javíthat a helyzeten, azonban a beteg aktív részvétele nélkül teljes sikerre nem számíthatunk. A jelentős költségteher miatt feltétlenül számítanunk kell az egészségügyi kormányzat hathatós támogatására.

Újabban előtérbe került a hasnyálmirigy alfa- és béta-sejtjeinek funkcióját előnyösen befolyásoló terápia lehetősége. E tekintetben az úgynevezett „inkretin” csoportba tartozó készítmények a legígéretesebbek. A vékonybélben termelődő inkretinek – hormonszerű peptidek – közül a legfontosabbak a glükagonszerű peptid (GLP)–1 és a glükóz dependens inzulinotrop polipeptid (GIP). Az inkretinhormonok elválasztása a vékonybélben étkezés hatására jelentősen megnő, amelyet az inzulintermelés és a sejten belüli inzulin-bioszintézis fokozódása, valamint a vércukorszintet emelő alfa-sejtekben termelődő glükagonhormon szintjének csökkenése követ. Mindez együttesen jelentősen mérsékli a vércukor szintjét, különösen étkezés után. A GLP–1 és GIP hatására glükózfüggő módon nő a béta-sejtekben az inzulin elválasztása, ugyanakkor csökken az alfa-sejtekben a glükagonelválasztás. A 2,7 mmol/l alatti vércukorszint esetén az inkretinek már nem fokozzák az inzulin elválasztását, ebben rejlik az a tulajdonságuk, hogy nem okoznak alacsony vércukorszinttel járó rosszullétet. Mindkét inkretinhormon hatása gyorsan zajlik le a szervezetben, mert egy enzim, a dipeptidil peptidase 4 (DPP–4) néhány perc alatt lebontja. Sikerült azonban olyan, tablettás formában alkalmazható készítményeket felfedezni, amelyek a DPP–4-et gátolják, így a GLP–1 és a GIP előnyös hatása hosszú távon érvényesülhet. A két készítmény: sitagliptin és vildagliptin a 2-es típusú diabéteszes betegek számára már rendelhető.

A nemzetközi és hazai ajánlások az új készítményekkel történő terápia megkezdését a 2-es típusú cukorbetegség „bázisterápiáját” jelentő metformin mellett nem kielégítő anyagcserehelyzet esetén javasolják a kezelési algoritmus második lépcsőjében alkalmazható lehetőségként. Jó hír, hogy megjelentek a metforminnal történő kombinációs kezelést lehetővé tevő gyógyszerek, ezek alkalmazásával a kezelés egyszerűbbé válhat. Nagyon fontos, hogy e készítmények a cukorbetegség lényegét érintő kórfolyamatokra hatva segítik a gyógyító tevékenységet, reményeink szerint a hasnyálmirigy inzulintermelő kapacitásának – a betegséggel együtt járó – folyamatos pusztulását is lassítják.

A cukorbetegek tartós kezelése során rendkívül fontos, hogy a vércukorszint-csökkentő tulajdonságon kívül az alkalmazott gyógyszereknek van-e valamilyen kedvező hatásuk a betegséggel gyakran együtt járó szív- és érrendszeri panaszok és kóros elváltozások kialakulására. A kóros folyamat lassan alakul ki, években, évtizedekben mérhető, így igen nehéz választ adni erre a kérdésre. A tudomány előre megtervezett, hosszú távú követéses vizsgálatokkal keresi a választ.

Az egyik ilyen ígéretes vizsgálat, amelyet az Egyesült Államokban az elmúlt év végén engedélyezett a hatóság, a TECOS. A betűszó az aktuális kezelés mellett a rossz anyagcserehelyzetben lévő 2-es típusú cukorbetegek hosszú távú követésére utal, és a szív- és érrendszeri szövődmények bekövetkeztének esélyét elemzi kiegészítő sitagliptinkezelés mellett. A kutatás lényege, hogy 14 ezer cukorbeteget kívánnak követni négy-öt éven át, legkevesebb kétéves időtartamban. A betegek 50 éven felüliek, időskori diabéteszben szenvednek, s szénhidrátháztartásuk nincs egyensúlyban. Az eddig alkalmazott szokásos tablettás kezelés mellé a kettős vak vizsgálat módszere szerint (sem a vizsgáló orvos, sem a beteg nem tudja a kezelés pontos összetételét) az egyik csoportban sitagliptint, a másik csoportban placebót alkalmaznak. A követés végén, ha elérték a megfelelő számú szív- és érrendszeri szövődmény bekövetkeztét, a vizsgálati kód feltörése után kiderül, hogy a sitagliptin hozzáadásával kezelt betegcsoportban kisebb volt-e a szív- és érrendszeri betegség kialakulásának a kockázata, mint placebós kezelés mellett.

A cukorbetegség megítélése, kezelése napjainkban forradalmi változáson megy át. A korszerűbb kezelési módszerek, a korai felismerés és a szív- és érrendszeri szövődmények elkerülése új feladatokat ró az egészségügy szereplőire, de nem nélkülözhető e tekintetben a társadalom és az egyén felelőssége sem. A rendelkezésre álló készítmények rendkívül hatékonyak, de mindez önmagában nem elég.