Markáns változás készül a világ egyik meghatározó divatházánál: Giorgio Armani enged a szigorú elveiből és kész arra, hogy feladja az 1975-ben Sergio Galeottival közösen alapított Giorgio Armani Corporation teljes függetlenségét.
A júliusban a 90. születésnapját ünneplő divatcézár ezt a Bloombergnek adott interjújában jelentette be.
Armani apó és az IPO
A gyakorlatban ez két úton valósulhat meg, egyfelől ha befektetőtársakat keres és fogad be a cégébe, másfelől ha tőzsdére viszi azt. A kettő kombinációja is elképzelhető, utalásaiból mindenesetre a tőzsdei megjelenés (IPO), a szélesebb tulajdonosi kör létrehozása tűnik a valószínűbbnek.
A váltás pontos időpontját a jelenkor leghíresebb olasz divattervezője nem nevezte meg, de azt a visszavonulásához kötötte – legalábbis az üzleti élettől, nem a tervezői munkától.
Munkám sikerét mindig annak köszönhettem, hogy alkalmazkodni tudtam a változó időkhöz. A nagy divatipari csoportoktól való függetlenség mindig is meghatározó volt az életemben
– hangoztatta Giorgio Armani, aki egyszerű milánói kirakatrendezőből a világ egyik legismertebb luxusházának arcává vált, miközben végig szigorúan kézben tartotta a vállalat ügyeit, és eddig nem tett utalásokat arra, hogy mi lesz, ha egyszer lelép a porondról.
Eddig minden ajánlatot lesöpörtek az asztalról
Az Armani az utóbbi években kőkeményen ellenállt a felvásárlási kísérleteknek és a fúziós kezdeményezéseknek, noha a világ erre halad, s ez különösen igaz a luxusiparra, ahol már néhány cég, így
- a piacvezető LVMH,
- a Gucci-tulajdonos Kering,
- a svájci Richemont és
- a Hermes ural.
A milánói befektetési bankárok is folyamatosan táplálták a lángot, újabb és újabb verziókat az Armani figyelmébe ajánlva, de ezekből eddig semmi sem valósult meg. Pedig volna értelme egy átrendeződésnek, pluszbevételeket lehetne szerezni, új területeken szélesíteni a kínálatot, mint azt tette az LVMH, amely többi között minőségi szeszes italokkal bővítette portfólióját, így meghaladva az 80 milliárd eurós éves forgalmat.
Hozzá képest az Armani a legutóbbi, 2022-es (!) nyilvános adatok szerint csupán 2,4 milliárd eurós bevétellel rendelkezett. Mondjuk, ebből a cégalapító és családja remekül meg tud élni, de a névben rejlő lehetőségeket a szakértők szerint vétek nem kihasználni.
Giorgio Armani viszont jelenleg egy személyben dönt a luxusmárkát illető fontos kérdésekről,
6,6 milliárd dolláros saját vagyona pedig kellő fedezet arra, hogy semmiben se kelljen nélkülöznie a mindennapokban.
A topdizájner attól idegenkedik, hogy cége egy olyan nagy „massza” részévé silányuljon, mint amilyet Bernard Arnault hozott össze 75 topmárka egybesöprésével az LVMH-nál.
Arnault-nak olasz „áldozatai” is voltak, az elmúlt két évtizedben felvásárolta a Fendit, a Bvlgarit és a Loro Pianát, de most is nyitott bármilyen kurrens divatház irányában is. A Kering kisebb ugyan, de a Gucci és a Maison Valentino révén neki is van olasz érdekeltsége. Akinek az Armanira fáj a foga, az a Bloomberg elemzői szerint kezdheti gyűjteni a pénzt, mert 8-10 milliárd euró alatt nem fogja megúszni.
Beolvadás = arcvesztés
Armani az interjúban nem rejtette véka alá a nagy luxusipari vállalatóriásokkal szembeni kritikáját, mondván, nem tetszik neki, hogy immár nagy hagyományokkal rendelkező történelmi márkákra vetik ki a hálójukat.
Elismeri, hogy a beolvadással erősödik ugyan a növekedési potenciál, de az egész az arcvesztés veszélyét is magával hordozza, elkerülhetetlen értékrendbeli változással járhat, ami a patinás márkákat jellemző stílust sem hagyja érintetlenül.
Épp ezért is áll közelebb hozza a tőzsdei megjelenés, bár ebben még nem született döntés. Vonzó lehet számára az is, hogy a még mindig független és családi irányítás alatt álló olasz divatcégek is a tőzsdét választották ahelyett, hogy Arnault karjába omlottak volna. Közülük a
- a Salvatore Ferragamo,
- a Prada,
- a Moncler
- és az Ermenegildo Zegna
sikeres karriert futott be, hozzájuk csatlakozhatna az Armani úgy, hogy a társaság irányítása a cégalapító bizalmi körének kezében maradna. A tervezőnek nincsenek saját gyermekei, közeli rokonait és régi kollégáit hívta meg az igazgatótanácsba, s ezen a jövőben sem kíván változtatni.
Régóta azt tervezi, hogy a jövőben egy tanácsadókból álló „nagycsalád” irányítaná a cégcsoportot. Armani ugyanakkor nem lát közöttük olyant, aki egy személyben tovább tudná vinni az örökségét, ezért inkább a családi alapítvány kezében hagyná a stratégiai döntési jogkört.
