Világgazdaság Online

Nyugellátás. Az előrejelzések szerint Európában 2060-ra megkétszereződik a nyugdíjasok száma az ellátásukat finanszírozó munkavállalókhoz képest, ami egyúttal azt is jelenti: a jelenlegi helyzet egyszerűen tarthatatlanná válik. Kérdés azonban, sikerül-e az uniós tagállamok között egyfajta egységes szabályozást elérni, avagy az Európai Bizottság július elején – vitaindító szándékkal – nyilvánosságra hozott zöld könyve csupán az indulatokat gerjeszti. (Az uniónak ugyanis csekély a hatásköre a nyugdíjak tekintetében, miután az javarészt a tagállamok kezében van.)

Tény, a tagországok rendszerei markánsan különböznek egymástól, többségüket mégis oly módon próbálták megváltoztatni az elmúlt időszakban, hogy a korábbi évtizedekhez képest fenntarthatóbb alapokon álljanak. Egyik tendenciának tekinthető, hogy a munkavállalókat arra próbálták ösztönözni: többet és tovább dolgozzanak. (Ehhez olyan „eszközöket” vetettek be, mint például a nyugdíjkorhatár emelése, a későbbi nyugdíjba vonulás jutalmazása, a korengedményes nyugállományba vonulás büntetése, a munkaerőpiacról való korai kilépés lehetőségeinek megszüntetése vagy korlátozása.)

Emellett több tagállam is elmozdult a nagyrészt egypilléres nyugdíjrendszerektől a többpilléresek irányába. Ez annak a legtöbb – bár nem az összes – tagállamban megfigyelhető tendenciának az eredménye, miszerint az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer arányát (a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát) a nyugellátás egészében csökkentik, miközben megerősített szerepet kínálnak a kiegészítő, tőkefedezeti, gyakran befizetésekkel meghatározott magánnyugdíjrendszereknek. Ez utóbbit illetően egyébként „etalonként” az angolszász országokat szokták említeni, azaz Nagy-Britanniát és Írországot, ahol nagy a tőkefelhalmozás szerepe a nyugdíj-megtakarítási formák esetében. (Létezik természetesen állami rész is, ám ezen juttatásokból vagy nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehet időskorban megélni.) Az állam szerepvállalása ugyanakkor igen erős a kontinentális Európa országaiban. Közép-Európában is az állami felosztó-kirovó rendszer jelenti a bázist, mint ahogy a hagyományos társadalombiztosítási rész Dél-Európában is ezen az elven finanszírozott. Az északi országokban a képet a névleges egyéni számlás rendszer színesíti. A svédországi modell – itt nyilvántartják a befizetéseket, tehát azt az időtartamot is, amennyi ideig a biztosított a járulékait fizette, s ehhez igazítják a kifizetéseket – Olaszországban és Lengyelországban lelhető még fel.

Ami az európai nyugdíjrendszerek terén lezajlott további változásokat illeti, egyes országokban volt példa megfelelőségi hiányosságok megoldását szolgáló intézkedések bevezetésére (többek között kiterjesztették a nyugdíjjogosultságot, támogatták a jogosultságok megszerzését), illetve a nemek közötti egyenlőség terén történtek módosítások (az atipikus szerződéssel foglalkoztatottak között jellemzően több a nő, akiknek a jövedelme általában alacsonyabb a férfiakénál, és a szolgálati idejüket is gyakrabban szakítják meg gondozási feladatok miatt).
Kérdés ugyanakkor, hogy a nyugdíjrendszerek esetében szükségessé váló reformok terén az egyes tagállamok milyen változásokra hajlandók. Bár konkrétumokat nem fogalmaz meg az Európai Bizottság, sokat sejtető, hogy a legtöbb figyelmet a kötelező nyugdíjkorhatár emelése kapja a zöld könyvben. A társadalmi kohézió erősítése céljából ugyanakkor számos tagállam törekedhet egyes kérdések rendezésére, mint például a nyugdíjminimum, az atipikus munkavállalók nyugdíjjogosultsága, valamint a szolgálati idő nem önkéntes megszakításának (például beteg hozzátartozó gondozása miatt) a beszámítása. VG