Brutálisan nekiment a nagybankoknak az IMF-guru
Újra fellágolt a vita Amerikában arról, hogy túl nagyra nőttek-e a bankok – túl nagyra ahhoz, hogy egy esetleges bajban csak úgy magukra lehessen őket hagyni, a bedőlésük ugyanis az egész gazdaságot rántaná magával.
Az IMF volt főközgazdásza, az MIT-n tanító Simon Johnson elemzése szerint - melyet a Bloomberg közölt, és máris az egyik legolvasottabb és legvitatottabb cikk lett - a 2008-as válság óta egyes közéleti szereplők folyamatosan hangoztatják az erről szóló figyelmeztetésüket, de most, a JPMorgan veszteségével, a HSBC és a Standard Chartererd pénzmosási botrányával már a pénzvilág bennfentesei is elkezdtek arról suttogni, hogy a komplex globális szervezetek túl nagyok, hogy működtetni lehessen őket.
Európa helyzete ugyanezt a kérdést veti fel – lehet, hogy a segélyprogramokat döntően befolyásolja, hogy egyes nagybankok összeomlása drámaian rontaná az euróválságot? – teszi fel a kérdést a szerző, aki szerint a nagybankok védelmezői most érzik a fenyegetést, mert visszavágnak: William B. Harrison Jr., a JPMorgan volt elnöke és Wayne Abernathy, az Amerikai Bankárok Szövetségének volt alelnöke is a bankok feldarabolása ellen foglalt állást, egy nagy banki lobbicsoport két kör e-mailben támadja a nagybank-elleneseket, mondván, az érveik mítoszokon alapulnak.
Harrison azt állítja, hogy a bankok növekedése a múltban pusztán piaci okokból történt, állami támogatásról nem volt szó. A cikk írója szerint azonban a bankár elfelejti megemlíteni, hogy a növekedés igencsak jelenlegi ügy: 1995-ben az öt nagy (JPMorgan, Bank of America, Citigroup, Wells Fargo & Co., Goldman Sachs és Morgan Stanley) vagyona az USA GDP-jének 17 százalékára rúgott. 2005-ben ez már 50 százalék, ma pedig a hat nagy már 60 százaléknál tart. Ráadásul a legnagyobbak a 2008-as válság idején államilag bátorított felvásárlásokkal nőttek.
Harrison és társai azt is állítják, hogy a banki növekedés a nemzetközi kereskedelem – jelentős mértékben a multik szükségletei - miatt alakult így. Simon Johnson elemzése ezt az érvet is igyekszik cáfolni: a második világháború utáni kereskedelmi robbanás idejében nem nőttek a bankok az amerikai GDP-hez viszonyítva.
„Amikor multik vezetőivel beszélek, hangsúlyozzák, hogy a pénzügyi szolgáltatásokat több helyről kell venni. Szerintük nem lenne jó gyakorlat egy megabankra támaszkodni” – mondja Simon Johnsonm aki egyúttal felteszi a kérdést: gondolja bárki is, hogy egy kormány hagyna egy következő Lehmann-csődöt? Ráadásul a csőd idején a cégnek 640 milliárd dolláros eszközállománya volt, a mostani nagyok mindegyikének ennél nagyobb van most.
És ami a lényeg: az elemzők szerint a a „túl-nagy-hogy-bedőljön” bankok ezzel a ki nem mondott állami védelemmel 0.5 százalékponttal alacsonyabb kamattal tudnak hitelhez jutni, mint a piac többi szereplője. „Minél nagyobbak ezek az intézmények, annál inkább kapnak állami segítséget, ha baj van” – állítja a szerző.
Márpedig ha minden rendben, az előnyöket magáncélra használják a nagybankok, és a társadalomra hárítják a költségeket, ha nem mennek jól a dolgok. „A globális megabankok óriási, átláthatatlan és veszélyes állami támogatási programmá váltak” – állítja.
A szerző emlékeztet arra, hogy Európában jelentős kockázatokat vállalnak a nagybankok, ez vezetett az izlandi összeonláshoz, az ír segélyhez, a spanyol válsághoz. „A nagy pénzügyi intézmények például Görögországban, Franciaországban és Olaszországban rendszerszintű kockázatokat jelentenek a kormányokra, és ezzel talán az eurozónára is” – közli Simon Johnson, aki hozzáteszi: még a bankországnak tekintett Svájc is megpróbálja visszaszorítani a nagybankjait és az általuk a svájci adófizetőkre terhelt kockázatokat.
Ezen országok egyike sem tekinthető jó modellnek az Egyesült Államok számára. Amerikának csökkentenie kell a legnagyobb bankjai méretét akkorára, hogy azok bedőlhessenek kormányzati segítség nélkül. Legyen vége a támogatásuknak – zárul az írás.
