Világgazdaság Online

Már 2010 elején jártunk, amikor kellemes ténynek látszott az, hogy megállt a világgazdaság drámai hanyatlása és elkezdődött a kilábalás. Kellemetlen tényként kezelték viszont azt, hogy a fellendülés törékeny. Egyáltalán nem volt tény ugyanakkor, hogy a következő 12 hónapban könnyed hajókázással jutunk előbbre. Ez utóbbinak éppen az ellenkezője igaz: maradnak a súlyos kihívások, amelyekkel sürgősen szembe kell nézni.

A 2008-tól kibontakozó pénzügyi és gazdasági válság különösen keményen sújtott le az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) által lefedett területen: Közép- és Délkelet-Európában, Oroszországban, a Kaukázus térségében és Közép-Ázsiában. A még drámaibb visszaesés megelőzéséhez helyenként (Oroszországban és Kazahsztánban) határozott állami beavatkozásra volt szükség, másutt (Ukrajnában, Magyarországon, Lettországban) a nemzetközi pénzügyi intézmények példátlan és összehangolt támogatására.

Amint a reálgazdaság igazodik a megváltozott körülményekhez és a lényegesen gyengébb kereslethez, az EBRD-nél is megerősödtek azon várakozások, hogy a régióban növekszik majd a behajthatatlan hitelek aránya. A cégek ezenfelül szerkezetváltásra kényszerülnek, hogy csökkenthessék a költségeiket és javíthassák a versenyképességüket. Ez pedig nagyobb arányú munkanélküliséghez és szociális feszültségekhez, illetve az állami források fokozottabb igénybevételéhez vezet.

A hitelpiacok beszűkülésével egyidejűleg újabb kihívást támaszt a likviditás megőrzése, valamint az esedékessé váló adósságok továbbgörgetése vagy refinanszírozása. A hitelezés növekedése hol nullára csökkent, hol zsugorodott, amint a háztartások és a cégek visszafogták az eladósodásukat. A térségben egyes országok kettős nyomás alatt állnak: egyszerre kell lefaragniuk a költségvetési hiányukat és törleszteniük az államadósságot. Ezenfelül alig marad valami a gazdasági tevékenység ösztönzését célzó kiadásokra, például az energiahatékonyságot javító vagy infrastrukturális beruházásokra.

Mindez további megterhelést jelent a pénzügyi szektor számára, amely Közép- és Kelet-Európában többnyire nagy nyugati bankcsoportok ellenőrzése alatt áll. Ezeknek a bankoknak a tömeges kivonulását – és ennek a térséget fenyegető, potenciálisan súlyos következményeit – 2009-ben sikerült elkerülni, hála a főbb szereplők által indított, „bécsi kezdeményezés” néven ismertté vált akciónak. A régió pénzügyi szektora azonban ennek ellenére erős igénybevételnek van kitéve, egy elnyújtott kiigazítási folyamat pedig még mindig előttünk áll: válaszolni kell a behajthatatlan hitelek és a bankok feltőkésítési igénye által támasztott kihívásokra.

További megoldatlan kérdés a bankok külföldi valutaterhe. Az EBRD-térség számos nemzeti valutája számottevően leértékelődött (például a magyar forint, az ukrán hrivnya és az orosz rubel) 2008 utolsó negyedéve óta. Az irányzat ugyan előnyös az export számára, ugyanakkor bajok forrása a bankok esetében, amelyek a globális válság előtt valóságos hiteltivornyát tartottak külföldi valuták felhasználásával. Magyarországon a külföldi valutában fennálló hitelezés 2008 júniusának végén elérte a GDP 34 százalékát. Ez a sebezhetőség kényszerítette az országot arra, hogy a valutaalappal 25 milliárd dolláros mentőcsomagról állapodjon meg.

A hasonló kihívásokra az egyik válasz lehetne a belföldi tőkepiacok megerősítése, ez az EBRD egyik stratégiai prioritása a 2010-es esztendőre. Ehhez kettős megközelítést alkalmazunk: egyrészt kiterjesztjük a helyi valutában folyósított hitelek arányát, másrészt feltárjuk, milyen lehetőségek kínálkoznak a bécsi kezdeményezés keretei között a válság kezelésére és megismétlődésének megelőzésére. Előbbi hosszabb távra szóló törekvés, utóbbi pedig megmutatta, hogy a kezdeményezések öszszehangolása és a magánszektor bevonása jelentős előnyökkel jár.

A jegybankok és a felügyeleti szervek gyakran utalnak egy új szabályozási rendszer szükségességére. Mint mondják, a válság rámutatott, hogy az EBRD-térségben meg kell reformálni az intézményi és a szabályozási keretrendszert, emellett szisztematikusabban és hatékonyabban kell alkalmazni a makroprudenciális normákat. Ennek része lehet a nehezebb időkre szánt, nagyobb tőkemegfelelési és tartalékolási követelmények érvényesítése, vagy a rendszer szintjén fontos bankok számára különleges likviditási előírások és más követelmények meghatározása, elkerülendő a „túl nagy, hogy bukhasson” dilemma újbóli felbukkanását.

A pénzügyileg integrált Európában minden kétségen felül áll, hogy az új és jobb szabályozás nem korlátozódhat nemzeti szintre. A határokon átnyúló „szabályozási arbitrázs” elkerüléséhez alapvető fontosságúvá válnak a nemzetközi megoldások, például annak megakadályozása, hogy egyes állami korlátozások megkerülése végett valakik közvetlenül az anyabankhoz fordulhassanak.

Nemzetközi pénzügyi intézmények – például az EBRD – vagy mások – mint az EU vagy a G20 csoport – kulcsszerepre tesznek szert a következő évek során az ilyen kihívások kezelésében. Az integráció és az együttműködés tovább javítandó keretei között megoldást kell találnunk arra, miként lehet a fellendülést biztonságosabb és fenntarthatóbb alapokra helyezni. Mint Szaltikov-Scsedrin mondaná: kellemes vagy nem, ez tény.

A szerző az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elnöke


Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org