Világgazdaság Online

Athénnak súlyos fiskális és versenyképességi problémái vannak, az ország azonban csak az európai lakosság 2,25 százalékát teszi ki. Ez kisebb, mint például Kalifornia, amely az amerikai lakosság 12 százalékának ad otthont. Pedig Kalifornia maga is fiskális nehézségekkel és hanyatló versenyképességgel küzd olyan iparágakban, amelyekben valaha úttörő szerepet játszott. Az egységes európai valuta mostanság a globális árfolyamrendszerben a szénbányák kanárimadarának szerepét tölti be, hiszen pontosan méri a nemzetközi feszültséget. Eközben maga is része egy merész kísérletnek: államhoz nem kötött fizetőeszközként működik, a léte inkább nemzetközi egyezményeken és szabályokon alapul. A válság nyomán azonban a benne részt vevő országok előtérbe állítják nemzeti érdekeiket a közös nemzetközi szabályok követésével szemben.

A pénz létrehozatalát általában az állam előjogának tartották. Ez a doktrína a 19. században jutott csúcsára, amikor egy német közgazdász, Georg Friedrich Knapp megírta A pénz államelmélete című könyvét. Az Újtestamentumban Krisztus azt mondta emlékezetes mondatában: „Add meg a császárnak, ami a császáré.” Eltérően más bankjegyektől vagy érméktől, az Európai Központi Bank által menedzselt pénzen nincsenek állami szimbólumok vagy képek, mint Caesar idején.
Az európai monetáris integráció mindig is szoros összefüggést mutatott a globális problémákkal.

Az európaiak azt gondolták, hogy földrajzi közelségük és közös kulturális örökségük lehetővé teszi a regionális válaszadást akkor is, ha a globális viták elakadnak. Az európai monetáris integrációhoz az első lökést az 1970-ben közzétett Werner-jelentés adta, amely annak felismeréséből fakadt, hogy az 1944-es, Bretton Woods-i konferencián elhatározott, rögzített árfolyamokon alapuló pénzügyi rendszerrel súlyos problémák vannak. Az Egyesült Államokat senki nem tudta korlátozni a monetáris politikájában, amely Richard Nixon elnöksége idején egyre expanzívabbá vált, előtte pedig a vietnami háborúval járó fiskális deficitek növekedtek robbanásszerűen.

Abban az időben a franciák előszeretettel idézték Paul Valéry költőt, aki a nagy válság idején azt írta, hogy Európa szemlátomást egy amerikai bizottság irányítása alá szeretne vonulni. Ez a szerep tökéletesen ráillett a Nemzetközi Valutaalapra, amely a rögzített árfolyamok rendszerét felügyelte, a franciák azonban ezt egyáltalán nem kedvelték.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható