Világgazdaság Online

Athénnak súlyos fiskális és versenyképességi problémái vannak, az ország azonban csak az európai lakosság 2,25 százalékát teszi ki. Ez kisebb, mint például Kalifornia, amely az amerikai lakosság 12 százalékának ad otthont. Pedig Kalifornia maga is fiskális nehézségekkel és hanyatló versenyképességgel küzd olyan iparágakban, amelyekben valaha úttörő szerepet játszott. Az egységes európai valuta mostanság a globális árfolyamrendszerben a szénbányák kanárimadarának szerepét tölti be, hiszen pontosan méri a nemzetközi feszültséget. Eközben maga is része egy merész kísérletnek: államhoz nem kötött fizetőeszközként működik, a léte inkább nemzetközi egyezményeken és szabályokon alapul. A válság nyomán azonban a benne részt vevő országok előtérbe állítják nemzeti érdekeiket a közös nemzetközi szabályok követésével szemben.

A pénz létrehozatalát általában az állam előjogának tartották. Ez a doktrína a 19. században jutott csúcsára, amikor egy német közgazdász, Georg Friedrich Knapp megírta A pénz államelmélete című könyvét. Az Újtestamentumban Krisztus azt mondta emlékezetes mondatában: „Add meg a császárnak, ami a császáré.” Eltérően más bankjegyektől vagy érméktől, az Európai Központi Bank által menedzselt pénzen nincsenek állami szimbólumok vagy képek, mint Caesar idején.
Az európai monetáris integráció mindig is szoros összefüggést mutatott a globális problémákkal. Az európaiak azt gondolták, hogy földrajzi közelségük és közös kulturális örökségük lehetővé teszi a regionális válaszadást akkor is, ha a globális viták elakadnak. Az európai monetáris integrációhoz az első lökést az 1970-ben közzétett Werner-jelentés adta, amely annak felismeréséből fakadt, hogy az 1944-es, Bretton Woods-i konferencián elhatározott, rögzített árfolyamokon alapuló pénzügyi rendszerrel súlyos problémák vannak. Az Egyesült Államokat senki nem tudta korlátozni a monetáris politikájában, amely Richard Nixon elnöksége idején egyre expanzívabbá vált, előtte pedig a vietnami háborúval járó fiskális deficitek növekedtek robbanásszerűen.

Abban az időben a franciák előszeretettel idézték Paul Valéry költőt, aki a nagy válság idején azt írta, hogy Európa szemlátomást egy amerikai bizottság irányítása alá szeretne vonulni. Ez a szerep tökéletesen ráillett a Nemzetközi Valutaalapra, amely a rögzített árfolyamok rendszerét felügyelte, a franciák azonban ezt egyáltalán nem kedvelték.
A Werner-jelentés ugyanakkor túl gyenge volt ahhoz, hogy választ adjon a 70-es évek árfolyamzavaraira, és még legalább egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Európa érdemben reflektálni tudjon. Az európai monetáris rendszer eszméje a globális pénzügyi káoszra és a dollár 1977–78-as hanyatlására adott reakcióként fogant meg. A folyamat a Delors-bizottság 1989-es jelentésével kezdődött, ez elvezetett az 1992-es maastrichti szerződéshez, majd az euró 1999-es létrehozatalához, illetve a közös valuta 2002-es fizikai megvalósításához. Mindez egy olyan mechanizmus megalkotásának szándékát tükrözte, amely egy stabilabb, globális árfolyamrendszer alapjául szolgálhat.
A nyolcvanas évek végének nagy gazdaságpolitikai újítói – élükön Edouard Balladur francia pénzügyminiszterrel – az 1987-ben tartott Louvre tanácskozáson célzott árfolyamsávok bevezetését szorgalmazták. A G7 csoport szintjén felvetett elképzelés globális viszonylatban alkalmazhatatlan volt, ezért a mechanizmusnak egy szorosabb, de csak Európára korlátozott változatát választották. Ez később részben elhibázott válasznak minősült.
A hiba abból eredt, hogy Franciaország és Németország – a monetáris integráció két fő szereplője – eltérő víziót követett a problémák kezelésében. A németek világosan lefektetett fiskális szabályokat követeltek, mások azonban tágabb mozgásteret szerettek volna. A franciák a monetáris integrációval párhuzamosan egy európai gazdasági kormányzati mechanizmus kialakítására törekedtek, a saját dirigista irányítási elveik mentén. Végeredményként a német javaslatok felvizezett változata mellett döntöttek.
Ma – csakúgy, mint az 1960–70-es években – az egymáshoz nem igazodó monetáris politikák globális problémájával szembesülünk. Annak idején az európaiak a globális inflációt fűtő, alacsony amerikai kamatokra panaszkodtak, ma ugyanezt a laza monetáris politikát okolják az eszközárak felfúvódásáért. Az alacsony amerikai kamatok ugyan megfelelő választ jelentenek a belföldi pénzügyi válságra, nemzetközi viszonylatban azonban kiterjedt „carry trade” műveletek létrejöttéhez vezettek, amelynek részeként olcsó dollárhiteleket vesznek fel, a pénzt pedig a válság által kevéssé érintett feljövő piacokon helyezik el. A hatalmas tranzakciókat a nemzetközi bankrendszer közvetíti.
Ezekre a problémákra a választ nem lehet európai szinten megtalálni. Ehhez ugyanis a monetáris politikák globális összehangolására és valamilyen formában globális kormányzatra van szükség. Európa kipróbálta az adott kombinációt, és rájött, hogy még a regionális szinten sem valósítható meg maradéktalanul. A tökéletlen válasz feltárta a modell nagyfokú sebezhetőségét, az eredmény pedig az lett, hogy Európa a pénzügyi válság elsődleges áldozatává tette magát.

A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org