Európa generációk közötti háborúja
Szerte a fejlett világban a kormányok arra törekszenek, hogy minél több pénzt juttassanak az időseknek. A német kormány nemcsak visszavonta a nyugdíjrendszer terheinek könnyítését célzó nyugdíjkorhatár-emelést, hanem nemrégiben a nyugdíjak 5 százalékos emelését jelentett be, amely a legnagyobb mértékű növekedésnek számít 1993 óta, amikor is Németország – szemben a mostani helyzettel – valójában inflációs időszakot élt meg. A Jog és Igazságosság párt vezette lengyel kormány egyik első lépése pedig az volt tavalyi hatalomra kerülése után, hogy lejjebb vitte a nyugdíjkorhatárt, és megemelte a nyugdíjakat.
Egy olyan időszakban, amikor az államháztartások jelentős nyomás alatt vannak, úgy tűnhet, hogy ezek a lépések ellentmondanak a józan észnek. Az idősek juttatásainak növelésének irányába mutató általános trendnek egyszerű a magyarázata. Ez pedig a politika. Ahogy Európában és Japánban a népesség elöregedik, a demográfiai piramis gyors ütemben a feje tetejére áll, és így egy nemzedékek közötti háború alakul ki. Ezt főként a szavazóurnáknál vívják – az idősek nyerik meg a választásokat, amíg a fiatalok otthon maradnak –, és a hadizsákmány a költségvetésen belüli, az oktatási rendszer, a nyugdíjak, az egészségügy és az adórendszer közötti forráselosztásoknál jelentkezik. Ezzel a küzdelemmel a társadalmi és politikai stabilitást régóta alátámasztó nemzedékek közötti paktum bomlik fel.
Edmund Burke konzervatív filozófus híres mondása szerint a társadalom nemcsak azok közötti szerződést jelent, akik élnek, hanem azok közötti is, akik már elhunytak, és akik még nem születtek meg. Burke gyanakvó volt azzal a populista politikával szemben, amely az aktuális nemzedéknek kedvez a jövő generációival szemben. A jóléti közgazdaságtan atyja, Arthur Pigou úgy vélte, hogy az állam valamilyen módon védelmezi a társadalmi szerződés hiányzó partnereit, ez a nézet azonban reménytelenül idealisztikus volt. Mi motiválhat egy kormányt abban, hogy a jövő nemzedékeinek ügyét viselje szívén a valódi és jelenlegi szavazók kárára?
A jelenre való fókuszálásnak messzemenő hatásai vannak. Különösen a munkaerő-mobilitás terén súlyosak a következmények, miután a választások vesztesei, a fiatalok elhagyják országukat. A gerontokratikus politika által dominált országokban a fiatalok jellemzően arra törekszenek, hogy amint lehetséges, kivándoroljanak. És miután jelentős támogatást kapnak oktatás formájában, amikor elhagyják országukat, magukkal viszik azt a tőkét is, amelyet amúgy arra lehetne felhasználni, hogy a nyugdíjakat fedezzék. Más szóval adósságterhet hagynak maguk után, amelyet nélkülük jóval nehezebb csökkenteni. Ezt a trendet a nem megfelelő gazdasági lehetőségek is erősítik. A 20. század közepén a gyors gazdasági növekedés azt eredményezte, hogy minden generációnak jobb jövője volt, mint az előzőnek. Manapság viszont, ezzel ellentétben, a széles körű gazdasági nehézségek és az elhúzódó stagnálásra vonatkozó előrejelzések fényében a jobb jövőre vonatkozó ígéreteket hiú ábrándnak tűnnek.
Sok országban – különösen a Földközi-tenger térségében, de máshol Európában és Észak-Afrikában is – a fiatalok körében mért munkanélküliség mértéke rekordszintekre nőtt a problematikus makrogazdasági politika és a nem megfelelő munkaerő-piaci intézkedések kombinációjának következtében. Miután a fiatalok a kivándorlást választják, így az oktatásra költött összegek egyre inkább kidobott pénznek tűnnek. Ahogy az oktatás ügye háttérbe szorul, a kivándorlók által magukkal vitt humántőkébe történő beruházások összege is csökken, de ez történik az országban maradt humántőkével is.
Jobb megközelítés lenne, ha a megfelelő intézkedésekkel próbálnák visszafordítani a fiatalok kivándorlását, ahogy azt Írország tette a 20. század végén, amikor is a gyors gazdasági növekedés azt eredményezte, hogy sok képzett munkavállaló visszatért azok közül, aki az 1980-as években hagyták el az országot. Ilyen fordulathoz azonban az szükséges, hogy a fiatalok hazája nyitottabbá és innovatívabbá váljon, ami nem egyszerű mutatvány, különösen akkor, amikor az idősebb generáció dominálja a politikát. A fiatalok helyett az idősek előnybe helyezéséből fakadó károk túlmutatnak az egyes országok gazdaságain. A globális szinten jelentkező környezeti károk illusztrálják talán a legjobban, hogy a mostani középkorú generáció úgy hozza meg döntéseit, hogy nincs tekintettel a fiatalabb nemzedékre.
A globális felmelegedés kapcsán például gyakran jön szóba, hogy az jelentős terhet ró majd a jövő generációira. Miközben ennek a tehernek a mértékét még nem számolták ki egyértelműen, az világos, hogy jelentősen lehetne csökkenteni viszonylag kis összegekbe kerülő, globális szinten megvalósuló beruházásokkal. Az országok azonban mégsem hajtanak végre ilyen beruházásokat. A szükséges kiigazítások megvalósítása már a következő generáció problémája lesz, és még többe fog kerülni. Ebben az értelemben a jelenlegi nemzedék egyfajta adót vet ki a következő generációra. Néhány elemző még drasztikusabb módon írja le ezt a jelenséget, azt állítva, hogy a jelenlegi generáció lényegében gyarmatosítja a jövőt, miután – ahogy azt sok európai gyarmatosító tette a múltban – elrabolja a vagyont, és egy kifosztott országot hagy a gyarmatosítottakra.
Akár azt is lehetne mondani, hogy reménytelenül naiv dolog önzetlenséget elvárni a jelenlegi nemzedéktől. Valóban, a jelenlegi egocentrikus kultúrában nehezen lehet arra számítani, hogy az emberek a jövő nemzedékeinek érdekeit a sajátjuk elé helyezzék. A munkaerő-mobilitás által biztosított biztonsági szelep jelenleg talán kizárja annak a lehetőségét, hogy a fiatalok fellázadjanak az idősek önzőségével és önteltségével szemben. Kérdés viszont, mi fog történni akkor, amikor külföldön sem lesznek jobb lehetőségek, mint otthon.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
