Világgazdaság Online

Spanyolországban a helyi takarékbankok egy hatalmasra duzzadt ingatlanboom finanszírozásában vettek részt. A buborék kipukkanásakor a veszteségeik akkorára nőttek, hogy már meghaladták a spanyol állam mentési kapacitását. Ekkor váltak a problémák európai léptékűvé, mert immár létében kezdték fenyegetni az eurót. Spanyolország esete tünetértékűnek tekinthető egy nagyobb probléma vonatkozásában. Arról van szó, hogy a nemzeti felügyeleti hatóságok tendenciaszerűen csökkentik az otthon jelentkező problémák súlyát.

Ösztönszerűen védik országaik bankjai közül a „nemzeti bajnokokat”, főleg a külföld előtt. A felügyeleteknek a halmozódó problémák elismerésével szembeni ellenállása belföldön megerősödött. A spanyol hatóságok például egészen a legutóbbi időkig úgy ítélték meg az ingatlanpiac helyzetét, hogy a bajok csak átmeneti jellegűek. Ha elismerték volna az igazságot, akkor be kellett volna vallaniuk, hogy éveken keresztül szemet hunytak egy fenntarthatatlan építési boom felett, mely most azzal fenyeget, hogy csődbe dönti az egész nemzetgazdaságot.
Írország esetében hasonló volt a helyzet. Amikor a problémák itt kezdtek felszínre jutni, az akkortájt hivatalban lévő pénzügyminiszter kijelentette, hogy az ország minden idők egyik legolcsóbb bankmentő akcióját fogja végrehajtani.

Mivel a nemzeti felügyeleti szervek tendenciaszerűen nem ismerik fel a belföldön jelentkező problémákat, ezért teljesen természetesnek látszott, hogy a bankok fizetésképtelenségének és szanálásának terheit is helyben kelljen viselni. Ebben a vonatkozásban ésszerűnek látszott, hogy a banki felügyelet még az euró­övezetben is maradjon nemzeti keretek között. A nemrég létrehozott Európai Bankfelügyelet máig is erősen korlátozott jogokkal rendelkezik a nemzeti felügyeleti szervek felett, amelyek napi tevékenységét áthatják a nemzeti megfontolások. A valóság ugyanakkor bebizonyította, hogy ez a megközelítés a jövőt illetően fenntarthatatlan. A problémák ugyan nemzeti szinten bukkannak fel, de – a monetáris unió meglétének köszönhetően – mindig azzal fenyegetnek, hogy megrendítik az egész euróövezet bankrendszerének stabilitását.

júniusi csúcstalálkozójukon az európai vezetők végre felismerték, hogy a helyzeten változtatni kell mégpedig oly módon, hogy az euróövezeten belül a bankfelügyeletért viselt felelősséget át kell testálni az Európai Központi Bankra. Mivel a pénzügyi integráció különösen magas szintet ért el a monetáris unió keretei között, ezért nyilvánvaló volt, hogy a választásnak az Európai Központi Bankra (EKB) kell esnie.

Az EKB már eddig is de facto felelősséget viselt az euróövezet bankrendszerének állapotáért. Arra kényszerült, hogy masszív tételekben helyezzen ki kölcsönöket a bankokhoz anélkül azonban, hogy joga lett volna azok pénzügyi állapotának megítélésére. Az ehhez szükséges információ ugyanis a nemzeti hatóságok kezében volt, amelyek azt féltve őrizték, és tipikus módon tagadták a problémák meglétét mindaddig, amíg késő nem lett.

Az Európai Központi Bank fennhatóságának megteremtése abban is segíthet, hogy megállítsák a dezintegráció lopakodó folyamatát. Vegyük például egy olaszországi székhelyű bank esetét, amely jelentős leányvállalatot működtet Németországban. Utóbbi képes jelentős forrástöbbletet generálni (éppen azért, mert ott a megtakarítások szintje messze meghaladja az átlagosat). Az így képződő forrásokat az olaszországi anyavállalat arra szeretné felhasználni, hogy megerősítse a csoport likviditási pozícióit. A német felügyeleti szervek azonban Olaszországot kockázatosnak tekintik, ezért ellenzik a pénzek odairányítását.

Az anyavállalat felügyeleti hatóságainak éppen ellenkező érdekeik lennének. Ez az eset tehát szintén értelmet ad annak, hogy – egy semleges bírói funkció ellátására – jogköröket kapjon az Európai Központi Bank az egymással ütköző érdekek megítélésére. Ha az Európai Központi Bankot felhatalmazzák felügyeleti funkciók ellátására, azzal megoldhatnak ugyan egyes problémákat, helyettük azonban másokat hívnak életre. Fel kell ugyanis tenni a kérdést, hogy a tagállami hatóságok felelőssé tehetők-e olyan bankok megmentéséért, amelyeket immár nem tudnak felügyelni. A gazdasági és a politikai logika egyaránt azt diktálja, hogy az euróövezetnek egy közös bankmentő alapra is mielőbb szüksége lenne. Ezt az igényt hivatalosan még nem ismerték el.

Az európai integráció előrehaladásának azonban eddig is gyakorta az volt az útja, hogy tettek egy tökéletlen lépést valamely területen, amely további lépéseket kényszerített ki más, hozzá kapcsolódó területeken.
Az ilyen, fokozatos megközelítés jól működött a múltban, a mai Európai Unió lényegében ennek eredményeként jött létre. Egy pénzügyi válság azonban nem ad a politikusoknak annyi időt, mint amennyivel hajdan rendelkeztek, hogy megmagyarázzák a választóknak, miért tesz szükségessé egy lépés egy következőt. Most ennél sokkal gyorsabb haladásra van szükség, ha meg akarják menteni az eurót.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org