Világgazdaság Online

Németország és az Európai Központi Bank máris agresszív fiskális megszorításokat követel, amit az Egyesült Államok túl korainak és aggályosnak tart. Ha túl korán hagyják abba a monetáris és fiskális élénkítést, amikor a magánkereslet még gyenge, akkor visszaesést kockáztatnak a recesszióba és a deflációba. Bár a nagy deficittel és adóssággal küszködő országokban valóban szükség lehet megszorításokra, az általános adóemelés és kiadáscsökkentés súlyosbítja a recessziót és a deflációt. Másfelől azonban látni kell, hogy a túl sokáig fenntartott ösztönzés nyomán elszabadulnak a fiskális deficitek, amelyek szuverén adósságválságokhoz vezetnek (néhány fegyelmezetlen államot a piacok máris jelentős kamatfelárral büntetnek). Ha pedig ezeket a deficiteket monetizálják, akkor a meglóduló infláció megemeli a hosszú lejáratú kamatokat, ami megint csak megtöri a fellendülést.

A problémát még ennél is öszszetettebbé teszi, hogy az utóbbi évtized során az USA és más, krónikusan deficites államok – Nagy-Britannia, Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország, Izland, Dubai, Ausztrália – fontos fogyasztókká váltak, fizetésimérleg-hiányok árán a jövedelmeiknél jóval többet költöttek. Ezzel egyidejűleg a feljövő ázsiai országok – Kínával az élen –, valamit Japán és Németország fontos termelőkké léptek elő, a jövedelmeiknél kevesebbet költöttek, és folyófizetési-mérleg többleteket halmoztak fel.

A korábban túlköltekező országok most összehúzzák magukat, mert szükségessé vált a közületi és a magánfogyasztás, a bevitel és a külső hiány visszafogása, a hitelfelhasználás leépítése. Miközben azonban a deficites országok kevesebbet költenek, az eddig többleteket halmozó államok ezt nem kompenzálják a kiadásaik növelésével. A többletkapacitások ezért csökkenő összkereslettel kerülnek szembe, ami elkerülhetetlenül vezet a globális kibocsátás hanyatlásához. Kérdés tehát, hogy mit tegyenek a gazdaságpolitikusok az adott helyzetben?

Először is, a fenyegető fiskális válság miatt költségvetési megszorításokra kényszerülő országokban erősen könnyített monetáris politikát kellene alkalmazni – alacsonyabb kamatokkal és jegybanki kötvényfelvásárlásokkal –, ami kompenzálhatná a fiskális szigor hatását. Általánosságban véve fenn kellene tartani a zéró kamatráta politikáját a fellendülés megőrzésére.

Másodszor, ahol a kötvénybefektetők még nem ijedtek meg – USA, Nagy-Britannia, Japán –, egy ideig még érvényben lehetne tartani a fiskális ösztönzést, ha közben készülnének tervek a később, középtávon végrehajtandó államháztartási konszolidációra.

Harmadszor, a túl nagy megtakarítási rátát felmutató országok – mint Kína, a feljövő ázsiai térség és Németország – esetében olyan gazdaságpolitikát kellene folytatni, amely a megtakarítást és a külső többletet egyaránt csökkenti. Kína és az egyéb ázsiai országok olyan reformokat vezethetnének be, amelyek feleslegessé teszik az elővigyázatosságból folytatott takarékosságot, és utat nyithatnának a valuta felértékelődése előtt. Berlinnek nemcsak az idén, hanem 2011-ben is fenn kellene tartania a fiskális élénkítést, ahelyett, hogy máris kezdené az elhibázott államháztartási megszorításokat. Japánnak a külső többletét kellene megfékeznie, a belföldi reáljövedelmek és a fogyasztás növelésével együtt.

Negyedszer, a folyómérleg- többlettel rendelkező államoknak hagyniuk kellene a valutájuk felértékelődését, az EKB-nak tovább kellene könnyítenie a monetáris politikáját, hagyva az euró gyengülésének folytatódását, mert ez növelné az euróövezet egészének versenyképességét.

Ötödször, azokban az országokban, ahol a magánszektor akkor kényszerül a hitelfelhasználás leépítésére, amikor a magánfogyasztás és a magánberuházás egyaránt esik, ott a fiskális élénkítést fenn kellene tartani, és ki kellene terjeszteni mindaddig, amíg a pénzügyi piacok tovább már tarthatatlannak minősítik a deficiteket.

Hatodszor, míg a szabályozási reformok előírják a likviditási és tőkefedezeti mutatók szigorítását a pénzügyi intézmények számára, ezeket a normákat csak fokozatosan kellene bevezetni, hogy meg lehessen előzni a hitelszűke fokozódását.

Hetedszer, azokban az országokban, ahol mind a magán-, mind a közadósság fenntarthatatlanná vált, ott a tartozásállomány csökkentésére vagy átütemezésére lenne szükség a súlyos adósságdefláció és a kiadások zsugorodásának megelőzése végett.

Végezetül, az IMF, az EU és más – végső hitelezői szerepben fellépni képes – multilaterális intézmények folyósítsanak bőkezű támogatást a magán- és közületi hitelezés leépítésére kényszerülő országoknak, hogy el lehessen kerülni egy súlyos, deflációs recessziót.

Általánosságban azt is meg kell állapítani, hogy mind a háztartások, mind a kormányzatok, mind a pénzügyi intézmények hitelleépítését fokozatossá kell tenni, és ahol lehet, a folyamatot a valuta gyengítésével kell párosítani, ha el akarjuk kerülni a második visszaesési hullámot és a defláció súlyosbodását. A fiskális élénkítésre és a háztartások fogyasztásának ösztönzésére még képes országoknak hozzá kell járulniuk a globális fizetésimérleg-hiányok kiigazításához, nehogy akuttá váljon az összkereslet elégtelensége. Ellenkező esetben újabb, mély és az egész rendszert veszélyeztető kockázati hullám indulhat el a globális pénzügyi piacokon.

Nouriel Roubini a New York Egyetem közgazdaságtan professzora.

Copyright: Project Syndicate, 2010@ www.project-syndicate.org