Világgazdaság Online

Olaszország egy nagy gazdaság, több mint 2000 milliárd eurós éves GDP-vel. A közadósság a bruttó hazai termék 120 százalékán áll, ami nagyjából 2400 milliárd euró, emellett még ott van a nyugdíjrendszer fedezetlen kötelezettségeinek óriási halmaza, amit súlyosbít a lakosság elöregedése és az életkor általános hosszabbodása. Mindezek együttes hatására lett az ország a világ harmadik legnagyobb szuverénadósság-piaca.

A növekvő kamatok azonban súlyossá és politikailag fenntarthatatlanná tették az adósságszolgálat terheit. A következő hat hónap során az ország 275 milliárd euró összegű tartozás refinanszírozására kényszerül. Mivel azonban a befektetők szeretnék csökkenteni a kitettségüket, a tízéves futamidejű olasz államkötvények hozamai a 7 százalék feletti veszélyzónába emelkedtek.

A fennálló adósság refinanszírozása nem az egyetlen kihívás, amellyel az ország szembesülni kényszerül. A kötvényeit kézben tartó belföldi és külföldi befektetők – főleg a bankok – tőkeveszteséget szenvedtek el, romlott a mérlegük, a tőkemegfelelési mutatójuk és a bizalom. Az ország kereskedelmi és folyó mérlegének hiánya nagy és növekszik, ami vélhetően a versenyképesség romlását jelenti az ország két legnagyobb kereskedelmi partnerével, Németországgal és Franciaországgal szemben. Mindezen felül a gazdasági növekedés is gyenge volt az utóbbi évtized során, a gyorsulásnak pedig semmi jele, ami egy fiskális konszolidációs program mellett is fölöttébb nehézzé teszi az adósságterhek csökkentését.

A gazdasági növekedés alacsony rátája több tényező hatását is tükrözi. A munkaerőpiac merevségei mellett az állam keveset invesztál a gazdaság tudományos-technológiai alapjaiba, bizonyos szektorokban korlátozva van a verseny, az euróövezeti környezethez képest az ország késésben van a szerkezeti átalakítási programjaival. Olaszország azonban jelentős erőt is fel tud mutatni. Az összesített adósság (az államé, a háztartásoké, a pénzügyi és nem pénzügyi szektoré együttvéve) 2009-ben éppen csak meghaladja a GDP 315 százalékát, ez hasonló Svájcéhoz (313 százalék), Franciaországéhoz (323 százalék), az Egyesült Államokéhoz (296 százalék), sőt, Németországéhoz (285 százalék). Ezen belül az olasz háztartások tartozásai alacsonyak, nem érik el a GDP 50 százalékát. Ezzel szemben a megtakarítási ráta a hagyományosan magas, 17–30 százalékos sávban mozog.

És ez még nem minden. Az ország középső és északi részének vállalatai hatékonyak, innovatívak és jól integrálódtak a globális gazdaságba. A költségvetési hiányt – eltérően számos más fejlett országtól – a válság közepette is sikerül korlátok között tartani. Ez azonban azt is jelentette, hogy a magas államadósság miatt anticiklikus ösztönzésre nem maradt elégséges mozgástér, ami fékezte a növekedést.

Az olasz válság akkor mélyült el, amikor néhány további, kulcsfontosságú államban is növekedtek a gazdasági kockázatok. Ezen kockázatok értékelése során hasznos, ha három változóra összpontosítunk: az erőforrásokra, a hozzáértésre és az akaratra.

A legfontosabb az erőforrások megléte. Ha ezek elégtelenek, akkor az eredmény gyenge lesz, tekintet nélkül a hozzáértésre és az elszántságra, hacsak nem áll rendelkezésre valamilyen külső segítség. Hasonlóképpen irrelevánsnak tekinthető a politikai akarat, ha nincs hozzáértés, amellyel az elszántságot hatékony programba lehet átültetni. Olaszország esetében ez azt jelenti, hogy a viszonylag egészséges átfogó mérlegét társítani lehetne a reformokhoz és a nyugdíjrendszer paramétereinek átalakításához, amellyel helyre lehetne állítani a fiskális egyensúlyt, és idővel gyorsítani lehetne a növekedést. Mindenekelőtt három dologra lenne szükség: egy átfogó reformprogramra, amellyel neki lehetne látni a kiigazítási feladatoknak, ehhez a programhoz kellene politikai támogatás, emellett időre is szükség van a reformprogram bizonyos részeinek elindításához és hitelességének megteremtéséhez, mert ezzel csökkenteni lehetne az olasz államadósság utáni magas kockázati felárakat.

Az első két követelmény nagyban függ a turbulens olasz belpolitikától, ezért a befektetők egyre kevésbé hajlandók egy kedvező kifejletre fogadni, ami azt jelenti, hogy az idő nem áll Olaszország rendelkezésére. A növekvő hozamok még az elindításuk előtt alááshatják a fiskális stabilizációs és a növekedési programot. Az emelkedő hozamszint ráadásul az ország erőforrásainak elégségességét is kérdésessé teheti.

Ebben a helyzetben egy átmeneti jellegű végső hitelező kell, ezzel lehetővé válna a reformprogram kockázatának mérséklése. Pénzügyi kockázati tényező azonban itt is fennáll, mert a kötvényhozamok növekedésének megelőzését célzó, eltökélt intervencióra esetleg nem kerül sor, éppen az euróövezet – Németország által vezetett – magjában meglévő aggályok miatt. Ennek forrása az, hogy a végső hitelező feltétel nélküli s agresszív akciója éppen elveszi a szükséges reformok vállalásához kellő késztetést és politikai akaratot.

Az időzítési probléma tehát teljesen nyilvánvaló: a reformok előrehaladásától függővé tett kötelezettségvállalás miatt nem jönnének vissza azonnal a magánbefektetők, mert nem csökkennek a szükséges intézkedések végrehajtásának érzékelhető politikai akadályai. Ebből a veszélyes zsákutcából csak az Európai Unió és Olaszország együttes, merész és feltételek nélküli kötelezettségvállalásával lehetne kitörni. Ha ezek közül bármi hiányzik, akkor marad az óriási kockázat, hogy pénzügyileg szétesik az euróövezet, és bekövetkezik egy globális gazdasági visszaesés.